Gyönyörű írás, és történet :) Érzékletes kép a halál utáni állapotról, hogy tisztábban láthassuk végre azt a folyamatot :)

[Anikó Oriflame Dancsné Jakab]

Ahhoz, hogy a betegséged gyógyítani lehessen, változni kell!

A tiszta szívvel tett önfeltárás - a lélek tartalmának megnevezése - és önbeismerés, az önmagunknak, és önmagunk ítélőszéke előtt tett gyónás lehet a gyógyulás útja. Alázatosság, a fogékonyság, nyitottságunk, a hála és a hit maga, visz előre a gondolkodás új útján, amely a gyógyulásunkig vezet. Járj rajta, és gyógyulj meg, és válj teljessé! Nálad van a hatalom! Ha meg akarod változtatni a világot, kezdd magaddal. Tanuld meg sorsod leckéjét, mielőtt váltasz, mielőtt megpróbálod megváltoztatni azt.

Anita Moorjani (Részlet 'A meghaltam, hogy önmagamra találjak' c. könyvből)

PROLÓGUS A "halálom" napja <<Istenem! Hihetetlen érzés! Annyira szabad és fényes vagyok! Hogy lehet, hogy nem érzek fájdalmat? Hová lett? Miért érzem azt, hogy körülöttem minden távolodik? Hiszen nem félek! Miért nem félek? Hová lett a félelem? Nahát, a félelem eltűnt!>> Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben a kórházba rohantunk. A körülöttem lévő világ kezdett valószerűtlennek és álomszerűnek tűnni, és éreztem, ahogy egyre távolabb és távolabb kerülök az eszméletemtől, és kómába süllyedek. A testemet négy éve pusztító - nem, felfaló - rák hatására a szerveim kezdtek leállni. 2006. február másodika volt, és ez a nap örökre úgy égett az emlékezetembe, mint a "halálom" napja. A kóma ellenére tökéletesen tudatában voltam mindennek, ami körülöttem történt, beleértve a családtagjaim sürgetését és érzelmi felindulását a kórházba rohanáskor. Amikor megérkeztünk, az onkológus ijedten nézett rám. - Talán még ver a szíve - mondta Dannynek, a férjemnek -, de már nincs itt igazán. Már nem tudjuk megmenteni. <<Ki ez az orvos, aki beszél?>> - csodálkoztam. - <<Életemben nem voltam még jobban! Miért tűnik anyu és Danny annyira rémültnek és aggódónak? Anyu, kérlek, ne sírj! Miattam sírsz? Ne sírj! Jól vagyok, drága anyu, tényleg jól vagyok!>> Azt hittem, beszélek, de nem jött ki hang a torkomon... Szerettem volna megölelni anyámat, megnyugtatni, és elmondani neki, hogy jól vagyok. Képtelen voltam megérteni, miért nem tudom megtenni. Miért nem működik együtt a testem? Miért fekszem élettelenül és bénán, miközben az egyetlen dolog, amit tényleg akarok, hogy megölelhessem a férjemet és anyámat, biztosítsam őket arról, hogy jól vagyok, és nincs semmi fájdalmam. <<Figyelj, Danny, kerekesszék nélkül mozgok. Ez annyira csodás! Már nem vagyok oxigénpalackra kötve. Nem kell levegőért küzdenem, és elmúltak a sebeim is. Már nem sírok a fájdalomtól. A haldoklás évei után végre meggyógyultam!>> Tökéletes boldogság öntött el, ünnepelni szerettem volna.

Végre megszűnt a fájdalom, amit a testemet pusztító rák okozott. Azt akartam, hogy ők is velem örüljenek. Miért nem örülnek? Hiszen vége a küzdelemnek, és vége az ő küzdelmüknek is. Miért nem ünnepelnek velem? Hát nem látják, mennyire boldog vagyok? - Nézze, biztosan tehet valamit - hallottam, ahogyan anyám és Danny győzködték az orvost. - Már csak órák kérdése - válaszolt az onkológus. - Miért nem hamarabb küldte ide önöket az orvosuk?

A szervei leállnak, ezért esett kómába. Talán az éjszakát sem éli túl. Ebben a stádiumban bármit teszünk, az mérgező és végzetes lehet, hiszen a szervei már nem működnek. - Talán mégis van valami megoldás - makacskodott Danny. - Nem fogok lemondani róla. Közben szorosan fogta a petyhüdt kezemet, én pedig világosan érzékeltem a hangjában a fájdalmat és a tehetetlenséget. Semmit sem szerettem volna jobban, mint megszabadítani őt ettől a szenvedéstől. Azt akartam, hogy tudja, csodásan érzem magam, de képtelen voltam meggyőzni erről. <<Ne hallgass az orvosra, Danny, kérlek ne hallgass rá! Miért mondja ezt? Még itt vagyok, és jól vagyok. Sőt még annál is jobban. Remekül vagyok!>> Nem értettem, hogyan, de pontosan érzékeltem, ki min megy keresztül éppen. Éreztem a félelmüket, az aggodalmukat, a tehetetlenségüket és az elkeseredésüket. Mintha a saját érzéseim lettek volna... Mintha én lettem volna ők. <<Már nincs fájdalom, kedvesem, és érzem, amit érzel. Kérlek, ne sírj miattam, és mondd meg anyunak, hogy ő se tegye. Kérlek mondd meg neki!>> Érzelmileg bevonódtam a körülöttem zajló drámába, de azt is éreztem, hogy valami ki is húz belőle, és tudtam, hogy van egy éppen kibontakozni készülő tágabb kép, egy nagyobb terv.

Miközben kapcsolódtam az aktuális történésekhez, azt is tudtam, hogy minden tökéletesen rendben van és a tervek szerint halad. Ahogyan egy hatalmas kárpit szálai szövődnek össze. Ez volt az a pillanat, amikor belém hasított a felismerés, hogy a halálomon vagyok. <<Óóó... Haldoklom! Ez ilyen érzés? Egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem. Olyan nagyszerűen békés és nyugodt... és végre azt érzem, hogy meggyógyultam!>> A testem ugyan leállt, az élet nagyobb szövetére tekintve azonban mégis minden tökéletes, hiszen nem halunk meg igazán. Továbbra is tökéletesen tudatában voltam mindennek, ami körülöttem történt. Láttam az orvosokat, ahogyan az intenzív osztályra tolták a szinte élettelen testemet, gépekre kötöttek, tűket szúrtak és csöveket tettek belém. A kórházi ágyban fekvő legyengült testemmel nem éreztem semmilyen kapcsolatot. Még azt sem érzékeltem, hogy a saját testem lenne. Kicsinek és jelentéktelennek tűnt ahhoz képest, amit éppen tapasztaltam. Eltűnt minden kín, fájdalom, szomorúság és bánat.

Semmi teher nem volt rajtam, és ilyen érzést még soha életemben nem éreztem. Aztán körülölelt valami, amit csak úgy tudnék megfogalmazni, hogy színtiszta és feltétel nélküli szeretet, habár nem a szeretet az a szó, ami ezt pontosan leírhatná.

Ilyen mélységes szeretetteljes gondviselést még soha életemben nem tapasztaltam.

Ez túl volt a szeretet fizikailag elképzelhető formáján, FELTÉTEL NÉLKÜLI volt, és nem kellett tennem semmit azért, hogy kiérdemeljem.

Ez a szeretet nekem szólt, csak úgy!

Megmártóztam és megújultam ebben az energiában, ODATARTOZÁST éreztem, mintha a félelem, a küzdelem, a fájdalom és az aggódás évei után végre megérkeztem volna Haza. Igen. Hazaértem végre... - Anita Moorjani (Részlet 'A meghaltam, hogy önmagamra találjak' c. könyvből) Még több inspiráló idézet, kép, videó és még sok egyéb... itt: http://www.facebook.com/mikloskomaromifanpage

A hit látja a láthatatlant és eléri a lehetetlent.

Dancs Jánosné Anikó 

Független Oriflame Menedzser 

06 20 326 4001