Halj meg idõben, ne okozz másoknak gondot: A luganoi tanulmány
Berényi András
Halj meg idõben, ne okozz másoknak
gondot: A luganoi tanulmány
Megjelentette: johannes
Dátum: 2007 már 23 - 06:12
[0]
A globalizációt sokszor azzal támadják, hogy benne csak az összeesküvés
elméletek fantomját kergetik az emberek.. Pedig vannak dolgok, amelyek idõnként
kibuknak. Ilyen az ugynevezett Luganói tanulmány, amely a közeljövö folyamatait
elemzi: Lényege: az ember felesleges. Minél elöbb, minél problemamentesebben
meghal, annál jobb azoknak, akik erre építenek. A Zöldpók publikálta Dr Csath
Magdolna egyetemi tanár tollából e tanulmány összefoglalóját bemutató Susan
George: A luganói tanulmány címû mûvének részletes elemzését , amelyet
ismertetünk olvasóinkkal. Kérem olvassák véres komolyan.
A lugano-i tanulmány
"A luganói tanulmány" globalizációs krimibe illõ írás. Szerzõje Susan
George, amerikai filozófus és politológus, aki 1994 óta francia állampolgár, jelenleg
is Párizsban él, és a társadalmi igazságosságért tevékenykedõ
"Transznacionális Intézet" társigazgatójaként, valamint a
"Globalizációs Obszervatórium" alelnökeként harcol a globalizáció
ellen.
"A luganói tanulmány " címû könyve angolul 1999-ben, franciául pedig
2000-ben jelent meg. A könyv alcíme: "Hogyan õrizzük meg a kapitalizmust a
XXI-dik században".
A könyv lényege, hogy egy szûk szakértõi csoport, a könyvben pontosan meg nem
határozott "titkos megbízói kör" kérésére egy évig dolgozik a svájci
Luganóban azzal a céllal, hogy végigelemezze a világgazdaság lehetséges jövõit.
Vizsgálataiknál abból kell kiindulniuk, hogy a jelenlegi liberális,
globalizálódó gazdasági rendszer fenntartása megkérdõjelezhetetlen cél. Éppen
ezért fel kell deríteniük mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek gátolhatják
ennek a célnak az elérését.
A könyv olvasója számára végig nyilvánvaló, hogy Susan George meg van gyõzõdve
arról, hogy a "titkos megbízói kör", amelyrõl csupán annyit sejtet,
hogy a "globalizáció irányítóit és menedzserei"-t foglalja magában
világosan látja és tudja, hogy milyen drámai következményekkel jár majd
gazdaságpolitikája. Arra azonban mégis képtelen, hogy lemondjon róla, hiszen
óriási haszna van belõle. Helyette saját túlélési lehetõségeit keresi. Ezért ad
megbízást a szûk szakmai körnek a jövõ vizsgálatára, és az ajánlások
megfogalmazására. A szakértõi csoport megállapításai lesújtók:
rámutatnak arra, hogy a globalizáció környezeti, szociális és egyéb
katasztrófákba torkollhat, és ezért hosszútávon nem fenntartható. Ha azonban ez
így van, akkor felmerül a kérdés: hogyan tudnák a globalizáció nyertesei saját
kényelmes jövõjüket mégis biztosítani? Ere a kérdésre is választ várnak a
szakértõktõl. A válasz pedig szörnyû: cinikus és kegyetlen. És bármennyire is
csak a képzelet terméke minden, mégis nagyonis valóságosnak és lehetségesnek
tûnik. A szerzõ, Susan George ezért utószót illeszt a könyvhöz, amelyben
megvilágítja, hogy hogyan kerülhetõ el a "titkos megbízói kör" számára
a szakértõi csoport által javasolt, hátborzongató megoldás.
A különbözõ szaktekintélyek lelkesen fogadták "a luganói jelentést".
Ilyen vélemények hangzottak el róla:
"Kiváló és eredeti írás, amely remek iróniával festi le a globalizáció
22-es csapdáját."
"Kérlelhetetlenül õszinte és innovatív elemzés. Garantáltan rabul ejti az
olvasót, és világossá teszi a számára azt, hogy a "globalizálódó
világgazdaság" elõnyeirõl festett mítoszokat kritikával kell
fogadnia."
A továbbiakban három részben foglaljuk össze a 213 oldalas könyv legfontosabb
megállapításait, és Susan George javaslatait. A sorozatot a tanulságok saját
helyzetükre való alkalmazásával zárjuk.
Csak az a vég, csak azt tudnám feledni.
"A luganói tanulmány" nem más, mint a liberális, globális gazdaság
szakszerû, statisztikai adatokra támaszkodó hideg kritikája. Annak a gazdasági
ideológiának a leleplezése, amely saját bukását csak mások
"kiiktatásával" képes elkerülni. Ehhez van szükség a "grandiózus
népességcsökkentõ tervre", amelyet a szakértõi csoport végül a
"titkos megbízók" asztalára letesz.
A tervet a "titkos megbízói kör" csupán a kiválasztott államfõkkel,
titkosszolgálati vezetõkkel, vállalati- és pénzvilág-irányítókkal beszéli meg.
A "szûk szakértõi csoport" pedig ígéretet tesz arra, hogy elemzéseit
és javaslatait titokban tartja, és ha azokból mégis valami nyilvánosságra
kerülne, akkor letagadja. A titokban tartandó ill. letagadandó javaslat pedig
éppen az a "grandiózus népességcsökkentõ terv", amely sokak számára a
véget jelenti. De kezdjük az elején. Nézzük, hogyan is vélekedik a világról, és
a liberális gazdaságpolitikák uralmának további biztosításáról a szakertõi kör.
1. A leselkedõ veszélyek
Az ökológiai katasztrófák lehetõsége
A liberális nézetrendszer és a globalizáció végsõ gyõzelmét gátolhatja maga a
természet. Ez a gazdasági rendszer ugyanis gyorsuló és növekvõ mértékben
terheli a természetet: írtja az erdõket, intenzíven aknázza ki az
erõforrásokat, szennyezi a levegõt és a vizeket, és rengeteg hulladékot termel.
A természet túlzott terhelése miatti problémák már ma is egymás után
jelentkeznek: áradások, szárazságok, szélviharok lépnek fel, és az is
tagadhatatlan, hogy elindult a globális felmelegedés. Az ökológiai katasztrófák
politikai instabilitáshoz, helyi háborúkhoz vezethetnek, hiszen csökken a
megmûvelhetõ terület, a termés áldozatul esik a természeti katasztrófáknak, és
ez az embereket új élõhelyek keresésére kényszerítheti. A helyzet a
globalizáció szerencsefiai számára is egyre ellentmondásosabbá válik, hiszen az
óriáscégeknek és a gazdagoknak is hosszútávon kell együtt élniük azokkal, a
természeti környezet romlásából fakadó következményekkel, amelyeket éppen az õ
meggazdagodásukhoz vezetõ liberális gazdaságpolitikák és a globalizáció okoztak.
Mivel a globalizáció a nemzeti érdekek ellen lép fel, a kormányok sem tehetnek
semmit a destruktív gazdasági gyakorlatok ellen. Nem lesz tehát senki, aki a
folyamatot megállítsa.
Veszedelmes növekedés
Nyilván furcsának tûnik a jelzõ: hogyan lehet "veszélyes" a liberális
gazdasági felfogás egyik alappillére, az állandó növekedés? Hiszen naponta
halljuk, hogy a növekedés az a motor, amelyik a gazdaság és az emberek ügyét
egyaránt elõreviszi. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A "több"
és a "nagyobb" ugyanis nem feltétlenül "jobb". Más a
gazdasági növekedés, és megint más az emberek életszínvonala. Nézzünk egy
példát! 1995-ben az autólopások miatt az USÁ-ban az emberek 675 millió dollár
értékû elektronikus biztonsági rendszer beépítésére kényszerültek. 2000-re ez
az érték elérte az 1.3 milliárd dollárt. A liberális nézetek szellemében
örömmel nyugtázhatnánk, hogy ez az iparág óriási növekedést produkált. De
tényleg jobb lett-e ettõl az emberek életszínvonala és életminõsége?
Semmiképpen sem. Ennek ellenére a növekedés mérésére használt GDP - a bruttó
hazai termék - növekedett. De növekedésként számolják el a börtönépítést, a
vízszennyezés miatt szükségessé váló víztisztítást és a romló halálozási ráta
miatt megnövekedett koporsó és temetkezési igények kielégítését is. A GDP
növelés egyik legjobb módja egyébként a háborúviselés. Ha a növekedés
valamennyi költségét számbavennénk, akkor világossá válhatna számunkra, hogy a
gazdasági növekedés és a természeti környezet romlása között szoros kapcsolat
van. Ezért is nevezhetjük ezt, a GDP-vel mért növekedést veszélyesnek.
A társadalmi problémák is egyre nagyobbak.
A rendszer jobb mûködéséhez szükséges lenne a jövedelmek egyenletesebb
elosztása. A szegényebb rétegek vásárlásai ugyanis növelik a termékek iránti
keresletet. A gazdagok már csak luxuscikkeket vásárolnak, vagy ingatlanokba,
értékpapírokba fektetik pénzüket. Ezért nem teremtenek elegendõ keresletet. Így
a cégek eladásai csökkenhetnek, ami visszaeséshez, a növekedés megtorpanásához
vezethet.
A tények viszont azt mutatják, hogy a globalizáció éppen a jövedelmek
polarizálódásához vezet: egyre több jut a felsõ rétegeknek és egyre kevesebb
mindenki másnak. Ez pedig nemcsak a növekedést gátolhatja, de sztrájkokhoz,
lázadásokhoz is vezethet. További gond, hogy a tudás és az információ
megszerzése drága, ezért sokan nem juthatnak hozzá. A cégek viszont egyre
inkább a felkészült embereket keresik. A csak "izommal" rendelkezõk
iránt csökken a kereslet. Elõbb-utóbb rájuk egyáltalán nem lesz a cégeknek
szüksége. Részben ez okozza a magas munkanélküliséget több országban már ma is.
A várható társadalmi problémák miatt viszont a gazdagok egyre inkább
védekezésre kényszerülnek: fegyvert tartanak, õrzött lakóparkokba költöznek,
õrzõ-védõ szolgálatokat foglalkoztatnak, a cégek pedig védelmi pénzeket
fizetnek.
Az országok is polarizálódnak. Ez azt jelenti, hogy a szegény országoknak egyre
kisebb a reményük arra, hogy felzárkózzanak, ami tömeges kivándorlásokat
indíthat el a gazdag országok felé. A bevándorlók pedig destabilizálhatják a
gazdagabb országok belsõ rendjét.
Gengszterkapitalizmus
Terjed a világban a fegyverkereskedelem, a kábítószerkereskedõk is egyre
nagyobb területre terjesztik ki tevékenységüket, és a pénzmosásnak, a gengszterbandák,
maffiózók tevékenységének, az embercsempészetnek és a korrupciónak sem tudnak
már a kormányok megálljt parancsolni. Ennek egyik oka az, hogy a maffia-bandák
beépülnek a kormányokba is.
Ez a tendencia nagyon komoly veszélyeket rejt magában, mivel kialakulhat egy
párhuzamos gengsztergazdaság, ami szétzilálja a piacgazdaságokat, és anarchiát
okoz.
Pénzügyi krízisek
Az elmúlt néhány évben veszélyes pénzügyi válságok rázták meg Dél-Amerikát,
Ázsiát és Oroszországot. Ezeknek a válságoknak a terjedése, sõt felerõsödése
várható. Ez pedig szintén veszélybe sodorhatja a liberális piacgazdaságokat,
hiszen elviselhetetlen veszteségeket okoz emberek tömegeinek.
Már az eddigiek alapján is látható, hogy a liberális piacgazdaság és a globalizáció
sikeres fennmaradását sokféle veszély is fenyegeti. Természetesen mûködnek már
ma is olyan ellenõrzõ mechanizmusok, amelyek ezeket a veszélyeket próbálják
elhárítani.
A veszélyelhárító mechanizmusok
Már ma is léteznek a globális rendszert védõ intézmények, mint például a
Világbank, az IMF, az ENSZ, a WTO és a globális vállalatok. A tapasztalat
azonban azt mutatja, hogy ezek nem alkalmasak a liberális világrend
fenntartására. Nézzük, miért!
A Világbank és az IMF (Nemzetközi Valutaalap)
A két intézmény - amelyeket "Bretton Woods"-i szervezeteknek is
hívnak, 1944-ben jött létre. Korunkban rendkívül értékes tevékenységet
folytatnak azzal, hogy szigorúan ellenõrzik és befolyásolják a fejlõdõ
országokban, a volt Szovjetunió utódállamaiban, továbbá a Kelet-Középeurópai
országokban követett gazdaságpolitikát. Sõt 1997-ben sikeresen terjesztették ki
hatásukat az eddig pénzügyileg független Dél-kelet-ázsiai országokra, mint pl.
Thaiföldre, Koreára és Indonéziára is.
Ugyanis az eladósodott országoknak nincs más választásuk, mint elfogadni és
bevezetni a Világbank és az IMF által kitervelt "struktúra-átalakító
programokat", liberalizálni és privatizálni gazdaságukat, megszüntetni az
állami ellenõrzést a nemzeti valuták felett, és tovább fizetni az adósságot.
Ezek természetesen jelentõs eredmények, és csak köszönet illetheti a két
intézményt, azért, amit a liberális gazdaságpolitika és a globalizáció teljes
gyõzelméért tesz. A két intézmény szintén nélkülözhetetlen a pénzügyi válságok
idején, hiszen az õ segítségükkel jutnak hozzá a külföldi spekulánsok -
természetesen a helyi lakosság kárára - a nagy kockázattal befektetett
pénzükhöz. Ezt ráadásul olyan ügyesen oldja meg a két intézmény, hogy a bajba
került országok lakosságának eszébe sem juthat, hogy adóforintjaik a külföldi
spekulánsok zsebébe vándorolnak.
Ez a két intézmény továbbra is igen hasznos lehet. Az IMF esetén bizton lehet
számítani arra, hogy nem ereszti ki szorításából az adós országokat, rájuk
erõltetve a különbözõ megszorítási programokat és a pénzügyi ortodoxiát. Ezek
az intézmények sem lesznek azonban képesek arra, hogy a továbbra is várható
válságokat mindig sikeresen elhárítsák. Emlékezzünk csak arra, hogy a két
intézmény sok ezer jól képzett és különlegesen jól fizetett közgazdásza sem
volt képes arra, hogy az 1994. évi mexikói pénzügyi válságot elõre jelezze.
Ugyancsak sikertelenül értékelték és kezelték késõbb az orosz és az ázsiai
kríziseket. Mindezek ellenére természetesen nem gondolunk arra, hogy ezt a két
intézményt be kellene zárni. Hiszen kiváló szolgálatot teljesítenek azzal, hogy
továbbra is hatékonyan erõltetik a szegény országokra a liberalizációt, a
privatizációt és a "struktúra-átalakító programokat", vagyis azokat a
gazdaságpolitikai lépéseket, amelyeket a fejlett világ vezetõi elvárnak, de
egyénileg nem kényszeríthetnek ki a kevésbé fejlett országokból, hiszen ezt
"szuverén államok belügyeibe való beavatkozásnak" lehetne tekinteni.
A látszatra pedig adni kell.
Az ENSZ
Úgy látjuk, hogy az ENSZ, jelenlegi felállásában nem alkalmas arra, hogy a
globalizáció ügyét elõrevigye. Az ENSZ különbözõ intézményei egyébként semmi
érdemi hatalommal nem rendelkeznek. Pl. az Élelmezési és Mezõgazdasági
Szervezet, a FAO semmilyen befolyással nincs a világ élelmiszertermelésére és
elosztására, az ENSZ környezeti problémákkal foglalkozó szervezete, az UNEP
semmit sem tud tenni a környezet megóvásáért, és a Kereskedelmi és Fejlesztési
Szervezet, az UNCTAD nem tudja befolyásolni a világkereskedelem szabályait.
Az ENSZ leginkább azért hasznos, mert ez az egyedüli olyan nemzetközi fórum,
amely a kisebb, gyengébb országoknak azt az illúziót kínálja, hogy részt
vehetnek a világ ügyeinek intézésében.
A Kereskedelmi Világszervezet (WTO)
A WTO a globalizáció szempontjából legsikeresebb szervezet. Azt is mondhatnánk,
hogy ez az 1995-ben életre hívott szervezet az "új világrend"
képviselõje, hiszen az alapító kormányok óriási hatalommal ruházták fel. A WTO
szabályai szerint ugyanis az egyes országok többé nem "akadályozhatják"
a szabadkereskedelmet. Ha mégis megpróbálnák, akkor kemény szankcióknak tennék
ki magukat. Nem véletlen, hogy a WTO igazgatója öntudatosan így
nyilatkozhatott: "mi fogalmazzuk meg az egységes globális gazdaság
alkotmányát".
A WTO szabályai szerint sem a környezet, sem pedig az egészség védelme
érdekében nem korlátozható a cégek tevékenysége. Éppen nagy hatalma miatt
azonban a WTO növekvõ ellenállásra számíthat. A gazdag országok lakossága is
egyre jobban fog tiltakozni a csökkenõ környezeti, egészségügyi és
élelmiszeripari normák ellen. Pl. a WTO szabályok szerint az Európai Únió
kénytelen lesz beengedni piacára a hormonkezelt amerikai marhahúst és a
különbözõ génmanipulált élelmiszereket, ami nyilvánvalóan nem tetszik majd az
európai lakosságnak. A szegény országok lakossága pedig azért tiltakozhat, mert
a fejlett országok exportja tönkreteszi a hazai vállalatokat, és ezáltal
munkanélküliséget okoz.
Az eddigiekbõl láthatjuk, hogy a bemutatott nemzetközi szervetek jól szolgálják
a liberalizáció és a globalizáció ügyét. A teljes sikerhez azonban még ennél is
többre van szükség.
A globális cégek
A globális érdekek legkeményebb érvényesítõi azonban kétségtelenül a globális
cégek. Érthetõ, hiszen ezzel egyben saját profit-érdekeiket is érvényesítik.
Ezek a cégek jól látják, hogy a piaci verseny nem szolgálja profit-érdekeiket.
Az ugyanis jobb és olcsóbb munkavégzésre, a vevõk kiszolgálására sarkallná
õket. Hasznosabb ezért a megegyezés, és ezzel a monopolhelyzetek kialakítása. Ezt
szolgálják a közelmúlt vállalat-összeolvadásai és a stratégiai szövetségek
kötése. Van azonban egy megoldhatatlannak látszó probléma. Ugyanis az
összevonások, a vállalati "karcsúsítások" miatt egyre több dolgozót
bocsátanak el a cégek, ezzel egyben piacaikat is beszûkítik. A munkanélkülivé
váló, elszegényedõ emberek viszont alig vásárolnak. Ez pedig azt jelenti, hogy
óriási kihasználatlan kapacitások halmozódnak fel, ami az 1930-as
világválság-közeli állapotba sodorhatja a világot. A paradox helyzet tehát az,
hogy azzal, hogy a globális cégek kegyetlenül érvényesítik érdekeiket, akár
magát a globalizációt is veszélybe sodorhatják.
A pénzpiacok szabályozása
Ma a pénzpiacok már határok nélküliek. A modern információ-technikának
köszönhetõen óriási pénzek mozoghatnak a világban a másodperc tört része alatt.
Ez egyben arra a veszélyre is rámutat, hogy mára gyakorlatilag a pénzmozgások
teljesen szabályozatlanná váltak. Az államkötvények jelentõs része külföldiek
kezében van, akik- ha valami nem tetszik nekik - pillanatokon belül kivonhatják
pénzüket az adott országból. Gondoljunk csak Soros György font elleni
spekulációjára, amivel szemben még a brit központi bank is tehetetlen volt. A
nemzeti pénzpiacok mára teljesen globálissá váltak, és határozottan elszakadtak
a reálgazdaságtól. Például a valutapiacokon naponta megforduló összegek
legalább 50-szer nagyobb értéket képviselnek, mint a megfogható termékek
kereskedelmével létrejövõ értékek. Ez a rendszer óriási hozamokat biztosít a
spekulánsoknak, a bankoknak, a bróker-házaknak, a nyugdíjpénztáraknak, miközben
maga az egész rendszer rendkívül bizonytalan alapokon nyugszik.
A rövidtávú egyéni érdekek hajszolása ezért könnyen vezethet újabb pénzügyi
katasztrófákhoz. A szabályozás ellen azonban - éppen az óriási haszon miatt - a
kulcsszereplõk tiltakoznak. A szabályozás ugyanis azt jelentené, hogy
jövedelmük egy részét meg kellene osztaniuk a szegényebbekkel. Ebbõl
követketik, hogy a közeljövõben nem várható a pénzpiacok szabályozása.
Szabadság és korlátozás
A jelenlegi rendszer haszonélvezõitõl nem várható el, hogy bármilyen
korlátozásra szavazzanak, hiszen ez sértené saját, elsõsorban
profit-érdekeiket. Tehát, ellentmondásos módon, a liberális világgazdaság
számára a legnagyobb veszélyt éppen "túlzott sikere" jelenti: vagyis
a "liberalizált piac" csõdbe juttathatja önmagát. Hiszen - amint azt
már az eddigiek alapján láthatjuk - túl kevés nyertest és túl sok vesztest
teremt, felesleges kapacitásokhoz és a növekvõ szegénység miatt kevés
fogyasztáshoz vezet, miközben súlyosan károsítja a természeti környezetet.
A Keynes-i szabályozó állam megoldás lehetne a problémára. Ezt azonban el kell
vetnünk, mivel ez a liberális gazdaságpolitika feladását jelentené. Itt van
ezért az ideje annak, hogy saját megoldási javaslatainkat megbízóink elé
terjesszük.
2. Mi befolyásolja a jövõt?
A jövõ alakulását lényegében három tényezõ fogja a leginkább befolyásolni:
a világ népessének növekedése,
a fogyasztás mennyisége és minõsége és
azok a technológiák, amelyekkel a fogyasztási cikkeket elõállítják.
A fogyasztás a jövedelmektõl függ. Ezért annak a "morális kérdésnek"
hogy pl. az átlag svájci miért fogyaszthat 17-szer többet, mint az átlag
nigériai, nincs semmi értelme. Ez a kérdés egyszerûen nem kérdés. A globális
piacgazdaság logikája szerint erre a felvetésre csak így lehet reagálni: na és?
Nigéria számára pedig az a megoldás, hogy termeljen többet és csökkentse
lakossága számát.
A technológiák továbbra sem környezetbarátok. Változás pedig, a profitérdekek
miatt, egyelõre nem várható. Így a környezetszennyezés és a hulladékgyártás
továbbra is probléma marad.
Népesség: jelenleg a világ népessége közel 6 milliárd. Ha semmi nem változik,
akkor ez az érték 2008-ban 7 milliárd, 2020-ban pedig 8 milliárd lesz. Ráadásul
a lakosság növekedése gyorsabb a szegény országokban, mivel egyrészt itt
alacsonyabb az átlag- életkor, másrészt pedig itt a gyermek nagyobb érték:
hiszen dolgozni tud és eltarthatja a családot. A gazdag országokban viszont
egyre jobban figyelembe veszik az emberek azt, hogy a gyermeknevelés nagyon is
költséges.
Következtetések:
A föld nem képes eltartani 6-8 milliárd embert. Ezért általánossá és
elfogadhatóvá kell tenni a következõ alapelvet:
"minél kevesebb embernek kell osztoznia a gazdagságon, annál több marad a
nyerteseknek."
Ennek az alapelvnek a következetes végrehajtásától várható csupán, hogy a
liberális gazdasági rendszer - amelynek nem a munkahelyteremtés, hanem a
profittermelés a célja -fennmaradhasson. A profit mint cél ugyanis egyet jelent
azzal, hogy nõ a globalizáció hasznából kirekesztettek, a szegények, a
munkanélküliek száma. Ezek az emberek megélhetést követelnek, ami óriási terhet
rak a társadalomra. A javak megosztása ezekkel az emberekkel idegen a liberális
rendtõl, annak megszüntetését jelentené. Mivel azonban abból indultunk ki, hogy
a liberális rendnek fenn kell maradnia, ezért csak egy megoldást javasolhatunk:
a lakosság létszámát kell csökkenteni. Csak ez az egyedüli lehetséges módja
annak, hogy a liberális világgazdasági rend fennmaradhasson. A kevesebb ember
pedig a természetet is kevésbé fogja károsítani, és kevesebb szociális
problémát is okoz. Tehát mindenki boldog lesz, a föld és azon a liberális rend
tovább él. Így megvalósulhat a fenntartható fejlõdés. De hogyan érhetõ el a
lakosság-csökkenés? A szokásos módszerek: világháborúk, etnikai-nyelvi
csoportok kiirtása, és az egyéb durva, direkt módszerek ma már nem
alkalmazhatók. Ezek ugyanis túl költségesek és nem elég hatékonyak. Fel kell
vetnünk tehát a kérdést: hogyan oldható meg mégis a radikális
népességcsökkentés?
Fogalmazzunk meg elõször néhány alapelvet!
Az alkalmazandó módszereknek:
olcsónak kell lenniük,
nem szabad semmilyen speciális berendezést igényelniük továbbá
az "áldozatok" kiválasztását nem vállalhatja senki, azt magukra az
"áldozatokra" kell bízni,
az államoknak nem kell közvetlenül résztvenni a munkában. Jobb ha azt ráhagyja
a magánszektorra.
Ha a népességcsökkentési tervet jól átgondoljuk, és megfelelõ erõforrásokat és
akciókat rendelünk hozzá, a stratégia valószínûleg sikeres lesz. A stratégiának
két területre kell készülnie: a születésszám csökkentésre, és a halálozási
számok növelésére. Végsõ célként pedig azt kell kitûzni, hogy 2020-ra a világ
jelenlegi 6 milliárdos lakossága 4 milliárdra csökkenjen le. Ehhez el kell
érni, hogy a népesség a 20 év alatt évente átlagosan legalább 100 millióval
csökkenjen. A csökkenés legalább 90 %-ának - de ha lehet még többnek - a
kevésbé fejlett világban kell megtörténnie. Ez a születésszám csökkentésével és
a halálozás gyorsításával oldható meg. A módszerek pedig - mint már említettük-
nem lehetnek durvák, nyilvánvalóak.
Hogyan alapozhatjuk meg a népesség csökkentési tervet?
A négy pillér, amire támaszkodhatunk a következõ:
ideológiai-etikai,
gazdasági,
politikai és
pszichológiai.
Nézzük röviden ezek lényegét!
Az ideológiai-etikai pillér azért fontos, mert az emberek igényelik a
magyarázatokat. A magyarázatokat, a megideológizálást és az etikai
elfogadhatóság biztosítását jól fizetett írókra, gondolkodókra,
média-szakemberekre kell bíznia. Biztosítani kell, hogy zavartalanul
publikálhassanak, és szót kaphassanak a TV- és rádióadásokban. Különösen
fontos, hogy a fiatalokra minél nagyobb hatást tudjanak gyakorolni.
A gazdasági pillér, a struktúra-átalakító programokkal és a gazdasági
megszorításokkal a Világbanknak és az IMF-nek köszönhetõen ma már "teszi a
dolgát". Segít kiépíteni a "helyi elitet", amelyik sokkal
elkötelezettebb a globalizáció, mint saját népe, nemzete iránt. A
"gazdasági pillér" segítségével nõ a szegénység, romlanak az
életkörülmények, csökkennek az egészségügyi kiadások, csökken az élettartam,
csökken a születések és nõ a halálozások száma. Különösen jól tetten érhetõk
ezek a tendenciák Kelet-Közép-Európában.
A politikai pillér: bár a gyengébb, kisebb nemzetek általában nem állnak ellent
a "gazdasági pillér" Világbank és IMF általi mûködtetésének, mégis -
a biztonság kedvéért - folytatni kell a nemzetállamok legyengítését. Ebben
továbbra is vezetõ szerepet játszhat az IMF azzal, hogy mindent megtesz annak
érdekében, hogy ne csökkenhessen ezen országok adóssága, és így kénytelenek
legyenek eleget tenni az IMF követeléseinek. Jól járul hozzá a nemzetállamok
lebontásához a WTO is, és ha valaha mégis sikerül keresztülvinni a MAI - a
többoldalú beruházási megegyezés - aláírattatását ezekkel az országokkal, akkor
a nemzetállam megkaphatja végre az utolsó, halálos döfést. Az új rend fenntartásán
pedig sikeresen mûködnek majd a globális cégek és a NATO.
A pszichológiai pillér: a nemzeti kisebbségek ösztönzése önállóságuk
erõsítésére és az önmegvalósítás bátorítása a különbözõ deviáns csoportoknál jó
hatással van a nemzetállam lebontására. Lehetõvé kell tenni ezért számukra,
hogy megfelelõ sajtójuk legyen, hogy csoportérdekeiket gyakran és határozottan
jeleníthessék meg. Erõsíteni kell minden szeparatizmus iránti igényt, és
növelni kell az egymás iránti bizalmatlanságot. Ez jól szolgálja a nemzeti
összetartozás, a szolidaritás leépítését, és így azt, hogy a lakosság-
csökkentési terv észrevétlenül végrehajtható legyen. Azokat a nemzeti
elkötelezettségû vezetõket pedig, akik értik mi történik, és tenni akarnak
ellene, lehetetlenné és hiteltelenné kell tenni. Így el lehet érni, hogy az
emberek bizalma elforduljon tõlük. Ha a négy pillér már áll, hozzákezdhetünk a
"grandiózus népességcsökkentõ terv" konkrét elemeinek bevezetéséhez.
3. A "grandiózus népességcsökkentõ terv" elemei
A terv elemeit a könyv több mint 80 oldalon részletezi, ezért ezeknek csak
rövid összefoglalását adhatjuk. Természetesen továbbra is a szakértõi csoport
tagjainak véleményét ismerhetjük meg.
Nagyon fontos, hogy a terv mögött ne legyen látható a tervezõ. Olyan durva
módszereket nem lehet alkalmazni, mint pl. a Shell Nigériában, ahol az Ogoni
népességet a cég bizonyíthatóan 20 éven keresztül mérgezte, és ezzel a kihalás
szélére sodorta. Ez a brutalitás nagy butaság volt. Az ilyen tettek ellen
maguknak a globális cégeknek is fel kell lépniük. Ugyanis az ilyen viselkedés
nyílt ellenállásra ösztönzi az embereket.
Melyek is lehetnek azok a láthatatlan fegyverek, amelyeket a "grandiózus
népességcsökkentési terv" megvalósítására be lehet vezetni ?
Az elhalálozások számát növelõ módszerek:
kívülrõl kirobbantott belsõ háborúk: vagyis konkrét beavatkozás nélkül
elintézni azt, hogy az emberek egymást öljék;
a helyi kisebbségek, elégedetlen csoportok felfegyverzése, fegyverkereskedelem;
esetenként közvetlen beavatkozás jól megmagyarázott indokkal;
magánhadseregek, õrzõ-védõ szolgálatok bevetése a kellemetlen embercsoportok
ellen;
elszegényítés, éhínség,
a föld megszerzése a szegény országokban, rontva ezzel a helyi önfenntartás
esélyeit;
olyan magok használatának ráerõltetése a szegény országok parasztjaira,
amelyekbõl csak olyan növények termeszthetõk, amelyek magjai alkalmatlanok a
továbbtermesztésre;
környezetszennyezés, víz-levegõ-szennyezés;
a mezõgazdaság további liberalizálása, az - idõlegesen olcsó - import
élelmiszerekkel a szegény országok mezõgazdaságának legyengítése, a fejlett
országok mezõgazdaságától való függõségük növelése;
a kisgazdaságok tönkretétele, a kevésbé fejlett országok rákényszerítése arra,
hogy a tömegtermelést folytató, génmanipulációs kísérleteket végzõ óriási
külföldi "agrobusiness"-eket beengedjék, sõt saját
parasztgazdaságaikkal szemben elõnyben részesítsék,
élelmiszersegély nyújtása éppen akkor, amikor a helyi gazdálkodók betakarításra
készülõdnek,
egészségügyi intézmények leépíttetése a szegény országokkal, kórházi
ágycsökkentés, a orvosok számának csökkentése, egészségügyi privatizáció;
differenciált beteggyógyítás; azokra koncentrálni, akik tudnak fizetni;
a cigaretta-termelés és értékesítés növelése a szegény országokban, a
dohányáruk reklámja betiltásának megakadályozása;
az urbanizáció, a földelhagyás, a városba költözés bátorítása: ugyanis ez is
kiszolgáltatottabbá, védtelenebbé teszi az embereket;
közszolgáltatások privatizálása, hozzájárulva ezzel az árak megugrásához, és a
lakosság elszegényedéséhez,
a gyógyszerárak erõteljes növelése: így a szegények, közöttük a nyugdíjasok
csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem jutnak majd a számukra szükséges
gyógyszerekhez,
az új gyógyszerekkel való tömeges kísérletek lefolytatása a szegény országokban
úgy tüntetve fel, mintha ez nekik lenne jó. Mellékhatásként ez is
halálesetekhez vagy gyógyíthatatlan betegségek kialakulásához vezethet.
az AIDS további terjedése és a tuberkolózis esetek számának újbóli növekedése
is jól segíti a népességcsökkentési tervek végrehajtását. (Igaz, ezeket a
betegségeket gazdag emberek is megkaphatják, de nekik jó esélyeik vannak a
felépülésre),
a drogok legalizálása (ha valaki drogtól akar meghalni, miért kellene ebben
megakadályozni?);
a csecsemõhalandóság jelentõsen növelhetõ a fejlõdõ világban azzal, ha az
anyákat lebeszélik a szoptatásról, és rábeszélik a tápszerek használatára, ami
növeli a fertõzések lehetõségét.
A halálozások számát növelõ módszerek után térjünk át a születések számát
csökkentõ módszerekre.
abortusz és sterilizáció bátorítása;
a gyermeknevelés megnehezítése, költségeinek növelése;
a gyermekek számának csökkentését a "struktúra-átalakítási
programok"-ba is bele kell foglalni;
anyagi ösztönzés kínálása azoknak, akik nem vállalnak gyermeket;
a gyermekvállalás érzelmi fontosságával szemben az anyagi hátrányainak
hangsúlyozása.
További olyan, nem közvetlen módszereket is fel lehetne sorolni, amelyek vagy a
születések számának csökkenését, vagy a halálozások számának növekedését
okozhatják. A lényeg az, hogy ezeket a módszereket tervezetten, rendszeresen és
egymásra való hatásukat is kihasználva kell alkalmazni. Jó példa erre az a mezõgazdasági
projekt, amelybe India a Világbank javaslatára kezdett bele. A projekt hatására
malária-járvány tört ki. Mivel azonban közben, az IMF elõírására jelentõsen
csökkentették az egészségügyre szánt keretet, az országot a járvány
felkészületlenül érte, ezért elég sokan meg is haltak.
4. Zárógondolatok
Ahogy az már a cikk elején is nyilvánvalóvá vált, "a luganói
tanulmány" elkészítésének története kitalált történet : Susan George
fejében született meg. A benne szereplõ adatok, hivatkozások, és példák azonban
mind tényeken alapulnak. Susan George, kiindulva abból, hogy mi is történik ma
a világban, arra következtetett, hogy egy "titkos megbízói kör"
illetve egy "grandiózus népességcsökkentõ terv" léte nem is
lehetetlen. Az pedig ezek után mindegy, hogy kik is a "kör" tagjai,
és hol és mikor született meg a terv.
Susan George úgy gondolja, hogy a "luganói tanulmány", vagyis könyve
háromféle lehetséges hatást válthat ki az olvasókból:
elutasítják a könyvet, mint olyat ami olyan szörnyûségeket ír le, amelyek
teljeséggel lehetetlenek;
elgondolkodnak a felsorakoztatott tényekrõl, elfogadják az elemzéseket, de
kételkednek abban, hogy azokból csak egy lehetséges megoldás, a
"grandiózus népesség-csökkentõ terv" kidolgozása és megvalósítása következhet;
ráébrednek arra, hogy az egy bemutatott, lehetséges megoldás valóban következik
az elõzetes feltételezésekbõl és az elemzésekbõl. Vagyis a vélt veszély
nagyonis valóságos.
Ez utóbbi csoportba tartozó emberek jönnek rá elõször arra, hogy a neoliberális
rend mennyire hazug: hiszen - ígéretei ellenére - egyre többen lesznek a
kárvallottai, mint a nyertesei. Arra is ráébrednek, hogy családjuk, saját
maguk, kisvállalkozásuk, környezetük, kisebb közösségük mind-mind komoly
veszélyben van. Hiszen, ha a transznacionális cégek egyedül a tulajdonosok
érdekeit szolgálják, ha a kormányok egyre tehetetlenebbek a globális erõkkel
szemben, ha a globális pénz uralma mindenre rátelepszik, akkor valóban nem
marad más hátra, mint a feleslegessé váló emberek "kiküszöbölése" a
rendszerbõl, a tõlük való megszabadulás. Erre pedig valóban megoldás lehet egy
"grandiózus népességcsökkentõ terv".
Hacsak, azok az emberek, akiknek végre kinyílik a szemük, és megértik, hogy mi
történik körülöttük, ezt meg nem akadályozzák.
A könyvre a harmadik módon reagáló emberek bizonyosan azok között lesznek majd,
akik tenni akarnak valamit a "kitervelt vég ellen".
De milyen lehetõségek állnak nyitva elõttük? Ezek összefoglalásával zárja a
könyvet Susan George.
A vég másféle is lehet
A másféle megoldás ismertetése elõtt azonban elõször fel kell tenni két
egyszerû kérdést:
Kik felelõsek a jelenlegi ill. a jövõben is várható válságokért?
Hogyan akadályozható meg további károkozásuk?
A globalizáció magától nem fog leállni. A transznacionális cégek hatalmának
további növekedésével, a korlátok nélküli globális pénzmozgással rákos
állapotba kerül a világgazdaság: folytatja az emberi és természeti értékek
pusztítását annak ellenére, hogy tudja, hogy ez a pusztítás elõbb-utóbb
önmagára is káros hatással lesz majd. A kockázat tehát egyre nagyobb. Ezért
haszontalan arra kérni a transznacionális cégeket, hogy legyenek egy kicsit
jobbak, felelõsségteljesebbek. A lényegük ellen kell fellépnünk. Vagyis le kell
számolnunk a transznacionális zsarnoksággal, mielõtt az számolna le velünk. Ki
kell szabadulnunk alávetettségünkbõl, igazi polgárrá kell válnunk, aki nem
hagyja másra sorsa irányítását. Ehhez szövetségeseket kell keresnünk. Nem
véletlen, hogy a szakértõk azt tanácsolták a "titkos megbízóknak",
hogy bátorítani kell a széthúzást, a megosztottságot, a szeparatizmust. Elõször
is ezt kell leállítani. Egy francia mezõgazdasági szakember hallgatva egy
jobboldali és egy baloldali érzelmû parasztszövetség vitáját, így kiáltott fel:
mit számít, hogy bal- vagy jobb-oldali parasztok vagytok-e? Hiszen hamarosan
egyáltalán nem lesztek!
A legfontosabb feladat tehát újraszõni a társadalom szövetét, amit a
neoliberalizmus igyekezett szétszaggatni. Erõsíteni kell a helyi kedvezményezéseket.
Lokalizálni kell. Fel kell lépni a környezetet károsító külföldi cégek, a
veszélyes hulladék-feldolgozók ellen, tiltakozni kell a globális cégek érdekeit
szolgáló autópályák építése ellen, máskor pedig az ellen, hogy egy céget
privatizáljanak vagy bezárják, és ezáltal emberek tömegei veszítsék el
munkájukat, életlehetõségeiket.
Növelni kell a helyi fogyasztásra termelõ kisvállalkozások számát, a külföldi
helyett hazai terméket kell vásárolni. Helyi kisbankokat kell csinálni, amelyek
a helyi megtakarításokat helyi fejlesztések támogatására használják. Harcolni
kell az õstermelõk jogaiért, nem szabad hagyni, hogy olyan szabályokat
kényszerítsenek rájuk, amelyek ellehetetlenítik õket. A lokalizáció mellett
szükség van továbbá arra is, hogy az állam ne gyengüljön tovább, hanem inkább
nyerje vissza erejét, lássa el hagyományos gazdaságfejlesztési és szociális
feladatait és védje meg a nemzeti érdekeket a transznacionális zsarnoksággal
szemben. Azt is el kell érni, hogy a pénzt ne onnan vegye el, ahol a legkevésbé
van: az állampolgároktól és a helyi kis- és közepes vállalkozásoktól, hanem
onnan, ahol bõvében vannak neki: vagyis a globális cégektõl és a pénzpiac
szereplõitõl, elsõsorban azok tisztességes megadóztatásával. Az ökológiai adó
bevezetésével meg kellene állítani a természeti környezet további károsodását.
Vagyis azt kellene jobban adóztatni, amibõl kevesebbet, és azt kevésbé, amibõl
többet akarunk. Így csökkenteni kellene a foglalkoztatáshoz kapcsolódó adókat,
és jelentõs adókat kellene kivetni a környezetet károsító tevékenységekre
közöttük a hulladéktermelésre is.
Ezekkel és az ehhez hasonló lépésekkel kerülhetõ csak el a luganói tanulmány
"végsõ megoldása".
5. Utószó.
A könyv megismerése után mi is választhatunk: reálisnak tartjuk-e Susan George
elemzését vagy nem. Beteges fantáziálásnak gondoljuk-e a "titkos megbízói
kör" által kiadott feladatot, hogy érdemesnek tartjuk arra, hogy
elgondolkodjunk róla. Akárhogyan is vélekedünk a könyvrõl, a bemutatott tényeket
nem tagadhatjuk, hiszen azokat saját bõrünkön is megtapasztaltuk. Még
emlékszünk a Bokros-csomagra, tudunk a kórházi ágyak számának csökkentésérõl,
az egészségügynek juttatott csökkenõ támogatásról, a lakosság fejlõdõ
országoknál is rosszabb egészségi mutatóiról, az alacsony várható
élettartamról, és a magas halálozási számokról. Naponta éljük meg az alacsony
életszínvonal valamennyi hátrányát, a közüzemek monopolhelyzetébõl fakadó
áremelések derékszíj-összehúzó hatásait, látjuk az elesetteket, a
hajléktalanokat, megtapasztaljuk a társadalmi kohézió hiányát, azt, hogy hogyan
próbálják a globalizáció hívei szétzülleszteni, kiiktatni nemzeti érzéseinket,
nemzeti kultúránkat. Végül intõjelként arra is gondolnunk kell, hogy az IMF és
a Világbank hazánk esetén is már korábban megfogalmazta a "tervet",
ami szerint túl sokan vagyunk, 2-3 millióval kevesebb magyar is elég lenne.
Susan George könyve tehát nagyon is az elevenünkbe vág. A lokalizációval
kapcsolatos befejezõ gondolatait ezért akkor is nagyon komolyan kell vennünk,
ha érvelését esetleg nem tudjuk teljesen elfogadni.
Dr.Csath Magdolna, egyetemi tanár
(Repost az elveszett Euroastra
adatbázisból : az eredeti 2006. január 22. 0:00 rovat: Imperium America Unus
rovatban jelent meg)
Forrás URL:
http://www.euroastra.hu/node/248
Date: Sat, 12 Dec 2009 16:41:18
-0800
From: jud...@yahoo.com
Subject: La_chance
To: rte...@yahoo.com