A New Yorkban működő Széchenyi István Társaság által alapított díjat ebben az évben
v.l.Szíki Károly Arany Érdemkeresztes színművész, nemzetőr ezredes vehette át a New York-i Magyar házban rendezett előadása után.
A díjat azok kapják, akik huzamos ideje, folyamatosan, tartósan kiemelkedő teljesítményt
nyújtanak az emigrációban. Nincs tudomásunk arról, hogy ezen a területen bárki is többet tett
volna az emigrációban, mint az állami kitüntetést kiérdemelt egri színművész, rendező,
színházigazgató Szíki Károly.
Szíki Károly évi 2-3 előadást tartva 40 éve járja a tengeren túli magyar közösségeket, mely
alkalmakról tudósításokat küld, könyveket ír, dokumentumfilmeket készít. Most megjelent
NAGY TALÁLKOZÁSAIM című könyvében egyfajta összegzést készít, megmutatva azokat
a nagy személyiségeket, akikkel interjút vagy filmet készített. A könyv I. részében többek
között megjelenik: Szeleczky Zita, Karády Katalin, Muráti Lili, Gábor Zsazsa, Krencsey
Marianne, Szombathelyi Blanka, Cserey Erzsi, Szörényi Éva és Örmény István, Carelly
Gábor, Wass Albert, Madarász Pál, Bokor Tibor, Brunner Győző, Lassan György, Pongrátz
Gergely, Borbás Károly, Király Béla, Oroszlány László, Ft.Lizik Zoltán püspök, Németh
Maurusz atya, Csete Iván atya, Nt.Pungur József, Nt.Katona Jenő.
Szíki Károly a laudáció meghallgatása és a díj átvétele után elmondta: ezt az elismerést
elsősorban azoknak köszönheti, akik megszervezték számára 40 éven át 32 állam vár osaiba az
útjait, azoknak, akik szállást adtak, ételt tettek az asztalra, utaztatták, szeretettel gondozták.
Köszönet illeti azokat a partnereket, akik ezeken az előadásokon vele léptek színpadra: Szabó
Viola, Zám Andrea, Benedekffy Katalin, Pápai Erika, Dánielfy Zsolt, Várhelyi Gábor, Gyevát
Ottó, valamint az amerikai magyar közösségek színjátszói.
A laudációt László Gábor, a Széchenyi István Társaság alelnök olvasta fel, a díjat Rózsa
Ákos média szakember, a Társaság elnöke adta át.
Laudáció
Sziki Károly Missziója
Kedves Károly!
Negyven éve járod a magyar diaszpóra helyszíneit szerte a világban. Ha otthon vagy, akkor is
életednek jó részét teszi ki, hogy ránk gondolsz, akik a diaszpórában élünk — alkalomadtán
levelezel velünk és meghívsz magadhoz Egerbe. Negyven év, egy élet, ennyit szántál ránk,
többnyire érdemtelenekre.
Negyven éve járod a világot, ahol magyarok élnek, s ahol reméled, érdemes emlékeztetni a
hazájuktól elszakadtakat, honnan is jöttek, hol vannak a gyökereik. A lélek, a szellem és hús-
vér gyökereik. Megszólítod a lelket azzal, hogy te magad írsz verset, drámát, tanulmányt,
utazási naplót, portré köteteket, egyebeket, s mindezekbe a saját lelkedet öntöd bele.
Megszólítod a lelket, amikor beavatsz minket saját és családod drámáiba. Megszólítod a
szellemet, amikor írsz és beszélsz a magyar sorsról, s emlékeztetsz a történelmi
Magyarországra, amit ma oly felületesen ismerünk. Megszólítod a hús-vér embert, hogy
eljössz hozzánk elegánsan, ünneplőbe öltözve előadni, szavalni, s leülni beszélgetni, csak úgy
velünk lenni.
Színész vagy, hivatásod a lélek és emberismeret. Fölmérsz minket, s látod mennyire kicsik
vagyunk és kevesen is vagyunk, egyre kevesebben. De te makacsul jössz, kitartóan, hogy mi
is kitartsunk.
Utazásaiddal, föllépéseiddel összekötöd a szétszóródott honfitársainkat, mert elmeséled és
megírod találkozásaidat. Ezekben közös ismerősökre akadunk, s tőled értesülünk életekről,
melyeknek valamikor mi is részesei voltunk.
Mindnyájan kettős állampolgárok vagyunk: az egyik a földi élet állampolgársága, a másik a
végső hazáé. Az utóbbi determinálja az előzőt. Ha csak por és hamu az ember, s ma ez a
partvonal, ehhez kell igazodni, miért lenne érdekes honnan jöttünk, hol nyílt ki elménk és
szívünk a valóságra? Miért számít a gyermekkor, az első élményeink a mezőről, a hegyekről,
vizekről, a gyümölcs ízéről?
Te jössz közénk és beszélsz arról, hogy a második állampolgárságunk hazája nem a végső
enyészet. Emlékeztetsz minket, hogy nyelvünkben, szokásainkban, meséinkben, hőseinkben,
győzelmeinkben, vereségeinkben, mítoszainkban és ünnepeinkben mennyire összetartozunk,
és egy helyre tartozunk. Egy bölcsebb korban ez kimondatlan evidencia volt. Már nem az.
Köszönjük az emlékeztetőt, hogy ezt el ne feledjük.
Bármit tesz is az ember életében, mindig föl kell tenni a kérdést, miért is csinálja, érdemes-e
csinálnia. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, ezekre a kérdésekre soha, ebben az életben
kielégítő választ adni nem tudunk. A másik ember talán jobban lát ebben a kérdésben. Mi
örülünk neked és hálásan köszönjük, hogy ránk találtál és áldozatokat hozva jössz közénk
évről évre.