Pótolhatatlan közösségek - Alain de Benoist, Kommentár

[Rózsa Ákos]

Forrás: Kommentár folyóirat idei nyári számában jelent meg.

Pótolhatatlan közösségek
(Irremplaçables communautés)

Az összetartozás természetes formája az ősidőktől fogva napjainkig mindig a közösség volt. Bármilyen jellegű ez a közösség - kultúrális, nyelvi, vallási, szexuális, vagy akármi más - a közösség az összetartozás természetes formája. Mindenki tartozik valahová, ha másképp nem, hát elszigetelődése révén. Az “én” mindig része a történelemnek, anélkül hogy ebből következne a statu quo-ja, és még kevésbbé a múltja.

A közösség régebbi, mint a társadalom, illetve az elszigetelődött egyén. Előbb létezett mint az állam, vagy bármely intézmény. Összefogta az egymáshoz közelállókat, a hasonlókat, a családok alkotta törzsek védőszárnyai alatt, még mielőtt városállamok lettek volna. A nyelv is közösségi jelenség: arra utal, hogy egy adott közösségben képesek megérteni egymást. A “mi” régebbi az “én”-nél. A közösség a társas életből ered. “Az ember közösségi lény - írja Francis Cousin - és ennek oka nem külső-belső véletlen eseményekből ered, hanem az emberi lény legmélyéről. Vagyis amint az ember a világban előbukkant, a “mi” közössége és az “én” valósága oldhatatlan szintézisként jelent meg.”(1)

A közösség fogalma egyidős a politikai filozófiával, hisz legalább Arisztotelészig vezethető vissza. A liberális individualizmus ellenfelei hagyományosan ragaszkodnak ahhoz a nézethez, hogy a “szociális” eszmében fontosabb a közösségi mint a társadalmi jelleg. A közösség / társadalom kettős fogalmáról számos tanulmányt írtak, kezdve Ferdinand Tönnies 1887-es munkájával. Ebben Tönnies a közösséget és a társadalmat úgy mutatja be, mint a “tiszta szociológia” két alapfogalmát; az emberi történelmet pedig úgy értelmezi, mint a közösségi modell fokozatos felváltása a társadalmi modellel. (2) Louis Dumontnak a holizmusról és individualizmusról írott munkájáról szólva Tönner kimutatja, hogy az egyén nem egy elsődleges jelenség, amely minden társadalmi szerveződésben föllelhető lenne, hanem olyan fogalom, amely egy bizonyos társadalmi formához, mégpedig a Gesellschaft-hoz (társadalomhoz) kapcsolódik, és ez forma tökéletes ellentéte a Gemeinschaft-nak (közösségnek).

Míg közösség a szocialitás organikus formája, addig a társadalmi kapcsolatok az egyének egy tervezett mechanizmusából indulnak ki. A közösség (Gemeinschaft) több, mint alkotó elemeinek összessége. A szolidaritás és az egymás segítésének forrása a közérdek, a köztulajdon. A közös javakat nem egyenlően osztják szét, mert előbbre való ezeknek a javaknak a szükség diktálta elosztása. Ezzel szemben a társadalom (Gesellschaft) a társadalmi szerződés archetípusa, az együttélésnek olyan formája, amelyből hiányzik az igazi szolidaritás és egység. A társadalom nem több, mint egyének összessége. Ennek az elméletnek alapján jelentette ki Siéyes ex-abbé: “Soha nem érthetjük meg a társadalom mechanizmusát, ha nem szedjük szét, mint egy közönséges gépet, hogy egyenként vizsgáljuk meg a részeit, aztán gondolatban újra összetesszük, egyik alkatrészt a másik után, hogy megértsük a részeket összekötő törvényszerűségeket, és az ezekből származó általános harmóniát.”(3)

A modern kor társadalmi kapcsolatai nem egy “organikus akaratból” (Wesenwille), közmegállapodással születnek, hanem az “önkényes akarat” (Kürwille) eredményei. Itt a felek, bár nincsenek közös értékeik, valamilyen érdekből mégis az együttélés mellett döntenek. Gyakorlatilag ezek a szociális kapcsolatok jogi szerződésre vagy kereskedelmi cserére redukálódnak. Ezt írja Tönnies a társadalomról: “Itt az ember csak önmagára számíthat, a másik mind ellenség. Az emberek hatalmi és a különféle tevékenységek szerinti táborokra oszlanak; tilos a másik tábor tagjaival kapcsolatot tartani [… ] Senki nem tesz a másikért érdek nélkül. Szolgálatért szolgálatot, vagy fizetséget vár cserébe. […] Mindenki csak profit reményében hajlandó lemondani bármely javáról […] A közösségben az emberek kapcsolatban maradnak akkor is, ha elválasztják őket, míg a társadalomban minden kapcsolat ellenére el vannak választva.” És hozzáteszi: “A nagyvárosok, és általában a társadalom bomlasztja, pusztítja önnön alkotó tagjait.”

Tönnies nézeteit egyesek a megfigyelt valóság romantikus leírásának minősítik, mert nem értik, hogy a Max Weber-i értelemben vett ideális típusokat elemzi. Valójában nem létezik “tiszta közösség” sem pedig “tiszta társadalom”. A lényeg, hogy a közösség organikusabb összetartozási forma a társadalomnál. Nem szigorúan biológiai, hanem inkább metaforikus értelemben organikus: hasonló a test belsejében lévő szervek együttműködéséhez (4).

Mint organikus jelenségben, a közösségben minden szinten érvényre jut egyrészt a finalitás, vagyis a közérdeket szolgáló akarat, amely nem redukálható hatékony ok-okozati összefüggésre; másrészt a szubszidaritás elve, úgy, ahogyan azt a XVI. században Johannes Althusius definiálta. Ezzel szemben áll az állami szuverenitás (Jean Bodin definíciója szerint, La République, 1576), amelyben a közvetítő szerepek megszünése miatt elkülönül a politikai társadalom a civil társadalomtól. Althusius szerint a Res Publica-ban léteznek “egyszerű, vagyis intim közösségek” mellett “vegyes, vagyis nyitott közösségek”, valamint az ezekre épülő “fölöttes politikai közösség”. Ennek struktúrának valamennyi rétege, amennyire ez lehetséges, önállóan, függetlenül és szabadon hoz döntéseket a rá vonatkozó ügyekben. Ebben a szimbiózisban a politika a közösségi élet szabályozásának művészete, ahol a szuverintitás (majestas) megoszlik a társadalmi test belsejében a különböző szerveződések valamennyi szintjén (5).

Ez a közösségi modell jól beleillik az integrált föderalizmusba, amely jelentős teret enged a köztes szervezeteknek és a szubszidiaritás elvének. Köztes szervezetek alatt nemcsak az Ancien Régime fölszámolt intézményeit értjük, hanem egyéb szerveződési formákat, például a munkás koalíciókat és a szakszervezeteket is. Mindezeket a Francia Forradalom eltörölte, s ezáltal az egyén védetlen maradt az Állammal szemben. “Föderációs kapcsolatok helyett, közösségek, népek, vagy a termelés egységek között csak együttműködés lehetséges. Vagyis a föderatív elv a kapitalizmus alapjainak tagadását jelenti”. (6) - írják Pierre Dardot és Christian Laval.

Maga a föderalizmus a Birodalom modelljéből származik, amely a történelem során a nemzetállammal versengő nagy politikai formátum volt. A Birodalom fő jellemzője - ahogyan azt már Marsile de Padoue, Dante és Nicolas de Cues is megírta - a különbségek megfogalmazása. A Birodalomban a hatalom el van osztva; az etnikai és a kulturális sajátosságok, a vallási és egyéb szokások, amennyiben nem mondanak ellent a köztörvényeknek, jogilag elismertek; általánosan elfogadott szabály a szubszidaritás elve. Minthogy a nemzetiség nem azonos az állampolgársággal, a politikai népesség (demos) nem keveri össze magát az etnikai népességgel (ethnos), de nem is akadályozzák egymást. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a mai “republikánisok” a nemzetiséget állampolgárságra redukálják, míg az etnikai nemzetfelfogás hívei az állampolgárságot nemzetiségre redukálják. Amiben egyeznek, hogy nem tesznek különbséget a két fogalom között.

A Felvilágosodás filozófiája először az organikus közösségeket támadta meg. Úgy tartotta, hogy ezek előítéletekkel teli, babonás és irracionális képződmények, amelyeket az egyének társadalmával kell helyettesíteni. Abból az elképzelésből indult ki, hogy az egyén a kapcsolataitól függetlenül létezik. Ez egy absztrakt vízió az el nem kötelezett egyénről (unemcumbered self) amelyre az emberi jogok ideológiája is épül. Eszerint a modern elmélet szerint az emberiség gyökértelen, minden hagyománytól elszakadt, egyforma emberek tömege.

A liberalizmus csak elvont általánosságban látja az embereket, ezért felcserélhetőnek tartja őket. Földön kívüli lénynek nézi az embert, akinek nincsen kapcsolata a közösséggel. A liberális elképzelés szerint ez a függetlenség az első feltétele az “emancipáció”-nak. Az emancipált ember számára a “választás szabadsága” fontos, a választás következményei pedig nem. Szerinte még a rossz választás is jogos, feltéve, hogy szabad akaratból történt. Liberális szempontból a közjónak nincsen értelme, mert nem létezik entitás, amelynek hasznára lehetne. Egy olyan társadalomban, amely csupán egyénekből áll, nincsen közös “jó”. A “társadalmi jó” csak az egyéni javak kollektívilizációja lehet. Ebben az értelemben mondhatta Margaret Thatcher: “társadalom nem létezik”(8).

A modernség alapeszméje szerint az egyének “szabadok és egyenjogúak”. Mindez csak akkor lehetséges, ha feltesszük, hogy semmilyen közösségi kötelék nem köti őket. A Felvilágosodás filozófiája elveti a hagyományt, mert elképzelése szerint az egyéni képességek csak szabadon, kulturális és vallási gyökereiktől elszakadva képesek kibontakozni. Pontosan ezt a programot hirdette Vincent Peillon oktatásügyi miniszter, amikor az iskola szerepét így határozta meg: “a diákot el kell szakítani minden determinációtól, legyen az családi, etnikai, társadalmi vagy intellektuális”.

Marx szerint, az ember ha nem tekinthető arisztotelészi nézet szerinti politizáló állatnak (zoón politikon), mindenképpen közösségi állat (zoón koinotikon). Ezzel a véleménnyel csatlakozik mindazokhoz, akik a történelem során tagadták a liberális nézetet, mely szerint az ember egy magányos atom, akit másokhoz csupán érdekei kötik. Így ír erről François Flahaut: “az egyének társadalmi egymásrautaltsága nem haszonelvű, hanem ontológiai” (9). A jogi és kereskedelmi kapcsolatok nem elegendőek egy jó társadalom alapításához.

Nagyjából ez volt a helyzet, amikor az 1980-as évek elején, főleg az angolszász országokban egymás után jelentek meg a kommunitariánus mozgalmak. Fő szószólói Alisdair McIntyre, Charles Taylor és Michael Sander voltak. Ez az iskola a morál-filozófiát a politikai filozófiával szorosan összefonva alakított ki egy új elméletet. Egyrészt abból az Egyesült Államokban kialakult speciális helyzetből indultak ki, amit a “jogok politikájának” elburjánzása okozott. Másreszt arra a liberális politikai elméletre reagáltak, amelyet az előző évtizedben Ronald Dworkin és Bruce Ackerman, de legjellemzőbben John Rawl fogalmazott újra (10).

A kommunitariánus iskola nagyrészt Tönnies munkáira épül, de bölcsen visszapillant Arisztotelész gondolataira is. Egyik célja kimutatni, hogy a liberális antropológia fikciókra épül. Az “emberi jogok” szubjektívek, és hasonló módon fikció az az elképzelés, hogy az egyén előbbre való, mint a céljai, vagyis döntései a társadalmi és történelmi környezettől függetlenek. A liberális antropológia szerint az egyén a javaknak korlátlan igényű fogyasztója.

A kommunitariánusok elsősorban azzal vádolják a liberális individualizmust, hogy eltünteti az emberiség számára létfontosságú és pótolhatatlan közösségeket. A liberalizmus alulbecsüli a politikát, amikor azt állítja, hogy a politikai társulások mindössze eszközök. Nem látja be, a jámbor élet (la vie bonne) lényegétől elválaszthatatlan, hogy az állampolgár része legyen a politikai közösségnek. Ebből a hiányosságából eredően a liberalizmus nem képes kielégítően megindokolni az olyan kötelességeket és feladatokat, amelyek se nem szabadon választottak, se szerződésekkel nem biztosítottak. Ilyenek a családi kötelességek, a hadviselés, és minden más olyan helyzet, amelyben az egyéni érdeket alá kell rendelni a közérdeknek. A liberalizmus nem hajlandó elismerni, az “én” mindig, legalábbis részben, be van ágyazva egy olyan adott társadalmi-történelmi kontextusba, amelynek értékeit nem ő választotta. Inflációt okoz a jogpolitikában, aminek egyébként sincs már sok köze a joghoz, és ugyanakkor létrehoz egy újféle intézményrendszert, a “procedurális köztársaság”-ot. A jogi formalizmus okozta vaksága miatt nem látja a nyelv, a kultúra, az erkölcsök, a közös szokások és értékek fontos szerepét abban, hogy legyen valami alapja a jognak és identitásnak.

A kommunitariánus számára elképzelhetetlen egy társadalom előtti “én”. Az egyén mindig valamiféle adott társadalomba születik, és eszerint alakulnak a nézetei és elvárásai. Valójában az “én”-t sokkal inkább felfedezi, mint választja az egyén, mert nyilvánvalóan csak azt lehet választani, ami már ott van. Ebből következik, hogy az önismerethez vezető úton haladva fokozatosan ismerjük meg önnön természetünket és identitásukat. Az identitás pedig ugyanúgy elválaszthatatlan a történelmi társadalmi formáktól, amint valamely közösséghez való tartozásunk elválaszthatatlan az önismeretünktől. Az egyén identitásának alkotórészei a kapcsolatok. Ez nemcsak azt jelenti, hogy az egyén egy adott élethelyzetben döntéseket hoz (akár úgy, hogy a választása ellenkezik az adott helyzettel), de azt is, hogy ezen túl nincs más lehetősége.

Tehát a valódi közösség több, mint egyének összessége. A tagokat közös célok, értékek és élmények kötik össze, és nem csupán többé-kevésbbé egybevágó egyéni érdekek. Céljaik közösségi célok, nem pedig olyan egyéni célkitűzések, amelyek legtöbb vagy valamennyi tagnál azonosak. Bármilyen társulásban az egyéni érdekek egymástól függetlenek, sőt, esetleg eltérők lehetnek. A különböző érdekeket összekötő kapcsolatoknak nincsen belső értéke; ezek csupán eszközök egy közös cél eléréséhez. Ezzel szemben a közösség már önmagában is érték a tagjai számára.

A liberális ideológia szerint a közösségek hanyatlása a modernség haladásával egyenesen arányos. A modern világban a közösségi kapcsolatoknak fel kellett lazulniuk, hogy ezzel helyet adjanak az egyénileg választott, szerződéses, racionálisabb kapcsolatok számára. Ebből a szempontból a közösségek ósdi maradványok, amelyeket az intézményesített bürokrácia és világpiac hivatott eltörölni vagy fölszámolni. Talán a liberális ideál azt az univerzális üdvözülést igyekszik megvalósítani, amit Szent Ágoston eszkatológikus látomásában ír le “Az Isten Városá”-ban? A Teremtő végtelen kegyelméből “városába vonzza az összes nációt, egységet teremt a diverzitásból”, s anélkül, hogy előre megkövetelné a tökéletességet, a különféle erkölcsi rendeket morális egységgé transzformálja. (11)

A liberális utópia nem valósulhat meg. Mint Christopher Lash írja: “a gyökértelennek semmije nem marad, csak gyökereinek fájó hiánya”! A nemzetállam születése - kiemelkedően társadalmi jelenség - felgyorsította a hagyományos közösségek széthullását. Ezzel párhuzamosan alakult ki az a felfogás, miszerint az egyén önmagában érték. Napjainkban a nemzetállam eszményével szemben alatta és felette szerveződő politikai modellek kezdenek megvalósulni. Az alulról, akár törzsi alapon, szerveződő társulások mellett jól látható a felülről formálódó többpólusú világrend kontinentális blokkjainak a kialakulása.

Amikor a modernitás ellenében jelenik meg a közösség, akkor elveszíti azt az archaikus státuszát, amelyet a szociológia mindaddig neki tulajdonított. Ez a közösség nem a történelem egy szakaszának a terméke, amelyet a modern kor eltörölt. Sokkal inkább az emberi társulásoknak egy állandó formája, amely a változó korokban hol többé, hol kevésbbé, de erőre kap. Ugyanakkor napjainkban a közösségeknek új formái is megjelennek. Az egyre szaporodó hálózatok és streamingek korában, a legváltozatosabb arculatokkal jelennek meg. Egyetlen közös vonásuk, hogy megóvják az egyént attól, hogy egyedül találja szembe magát az Állammal.

Ismeretes Maffesoli elmélete a posztmodern “törzsek”-ről. Értelmezése szerint a posztmodern a tiszta individualizmus korának végét jelzi. Ugyanakkor valami érzékeny és érzelmes összetartozás iránti igény dionüszoszi reneszánszát is tükrözi. Ezek a “törzsek” választható és plurális közösségek, és bár ritkán hosszútávúak, mégis jelentősek. “A közösségellenes hangok csak a köznép és az elit közötti megosztottság további szélesedéséhez vezetnek. […] A feltételezett individualizmusra jellemző nárciszizmuson és egoizmuson túl egy közösségi az, ami nagy titokban hajlamos elterjedni.” (12)

Costanzo Preve továbbfejleszti Tönnies elméletét. Szerinte a társadalom egészének kell átalakulnia közösségé. “A kapitalista társadalom, különösen a globalizált, semmilyen szempontból sem közösség. A közösség olyan társulás, amelyet nem tagjainak fizikai közelsége definiál, hanem a közös szokások és erkölcsök, vagyis az a társadalmi etika, amely fölülkerekedik a nihilizmus és a relativizmus által irányított gazdaság vak mozgalmai felett” (13).

Costanzo Preve itt egyszerre hivatkozik Arisztotelészre, Rousseau-ra, Fichte-re, Hegelre és Marxra. Állítja, a marxi osztályharc csupán egy taktikai eszköz, amelynek stratégiai célja a “közösség” (Gemeinwesen), amelyben az ember újra megtalálhatja elveszett természetes lényét (Gattungswesen) (14). Preve kétféle közösséget különböztet meg, s azokat gondosan elválasztja egymástól. Míg az egyikben az emberek szabadon alakítják az életüket,
a másikban elavult hierarchikus kategóriák rabjai. Denis Collin ugyanezt így fejezi ki: “Különbséget kell tennünk az egyént a patriarchális vagy despotikus hierarchiákba záró és az őt szabadon hagyó közösségek között”(15).

Jean-Claude Michéa szerint “az első szocialisták filozófiai szempontból abszolút központi szerepet adtak a kölcsönös segélynyújtás és a közösség fogalmának”. Michéa az univerzáliák fogalmának a republikánus, mitologizált fölfogását kritizálja: “Az univerzáliák gazdája az Állam, ha ezekeket absztrakt értelemben tekintjük, ami szemben áll a partikuláriával. Vagyis itt arról lenne szó, hogy az alapközösségek lemondanak mindenről, ami őket partikulárissá teszi, azért, hogy beléphessenek a nemzet vagy az emberi nem nagy, uniformizált családjába. Jó hegeliánusként én ezt fordítva gondolom. Vagyis a konkretizált univerzália mindig valaminek az eredménye, a magam provizórikus definíciója szerint, és hogy a partikuláriát, mint lényeges momentumot integrálja. És ezt nem “kisebb rosszként”, hanem sine qua non értelemben, vagyis szükséges feltételeként teszi”(16). Íme az “egy” és a “sokaság, az univerzália és a partikulária örök dialektikája.

Epológusként, álljanak itt Stéphane Vibert (Ottawai Egyetem) témánkat összefoglaló gondolatai: “A baloldal sokszínű [diversitaire], progresszív ideológiája tökéletesen illik a jobboldal által követelt individualista liberalizmushoz, lévén hogy mindkettő tagadja azt a jelentős történelmi keretet, ami kézzelfogható keretet ad a polgár jogainak és kötelességeinek. Az csupán liberális mítosz, hogy a társadalom egy racionális, szabad és erkölcsös egyének szerződése lenne. Ugyanennek a mítosznak egy másik változata szerint a társadalom automatikus szabályozásból épülne fel a piacon közvetítő szerepe által. Ez a kettős fikció egy ersatz politikai közösséget szül, amely képtelen felfogni saját történelmének és kulturális alapjainak jelentőségét. [….] A neo-republikánusoknak fel kellene végre fogniuk, hogy nem lehet egy politikai közösséget kizárólag az együttélés törvényeire alapozni. A közösség legfontosabb alapja a történelmi hagyomány, amit a bennünket összekötő dolgok állandó újraértelmezéseként értünk”(17).

Alain de Benoist
◦