Elment az utolsó rábaközi tudó, a táltos-asszony

[Rózsa Ákos]

Az egész írás értékes, de találtam olyan gondolatot ami akár nekem is szólhat, ezért gondoltam ide is megosztom. Talán neked is!? 

Ák

Elment az utolsó rábaközi tudó, a táltos-asszony

 

(Hálaadó megemlékezés mesteremről, Gergely Erzsébetről)

 

Tegnap este kint álltam a fagyos ég alatt; dermedt mozdulatlanság honolt körülöttem mindenütt, a lélegzetvétel szinte égetett belülről, ahogyan az újszülött tüdejét marja az első, orron át beszívott levegő. Annak éreztem magam én is; tehetetlenül síró csecsemőnek, aki kiszakadt a biztosból, elvesztette a támaszt, az óvó, segítő közeget, és hirtelen a rideg valóságban (vagy az illúzió ridegségében?) találta magát, egyedül. Azon az éjjelen a lelkem könyörtelenül végig járta a kegyelem ösvényét, amelyet Reményik Sándor olyan szépen leírt versében: „Először sírsz. / Azután átkozódsz. / Aztán imádkozol. “ Majd körmödszakadtáig akarsz, míg el nem alélsz, utána pedig kezded újra elölről. Végül mégis karnyújtásnyira sétál egy picike csillag, s akkor csak úgy magától minden a helyére kerül. Ez a magától, ez a kegyelem.

 

Néztem a csillagokat, az apró fényeket, melyek szédítő távolságból vágnak át teret és időt. Felfoghatatlanul messze van mind, ha csak a fizikai szemünkkel látunk, de elválaszthatatlanok benső lényünktől, ha tudjuk, hogy bennünk van az egész Univerzum. Néztem az épp felkelő Holdat, a gömbölyödő sarló mellett hidegen vibráló fényt, amely - akár a kiömlött tej - tócsává gyűlt az égitest körül. Egy ideje már máshogy tekintek a Holdra, ahogy másképp tekintek magamra, a nőiségemre, és az egész világra is - miatta. Gergely Erzsébet lénye, bölcsessége, életpéldája, tudása és tanítása miatt. Tegnap este megláttam az arcát a Holdban, és ez most már mindig így is marad; Holdanyó néz vissza ránk fentről, mert nem elhagyott, hanem más síkon teszi a dolgát tovább, és segít bennünket.

 

Minden szakrális bölcsesség, metafizikai gondolat lényege az egység. Magunkkal, egymással, a teremtett világgal, Istennel. A hermészi megfogalmazás szerint; ahogy fent, úgy lent. A rábaközi hagyomány, melybe Erzsike beleszületett, s a tanítói lánc részesévé vált, azt mondja; mi Őbenne, Ő mibennünk. Erzsike távozását követően férfi tanítómmal beszélgettem hosszasan, aki a következőket mondta: a mester, miután elment, a tanítványaiban valósítja meg önmagát. Nagyon mély gondolat ez, azonnal fel sem fogható a maga teljességében, de valahol az egységben keresendő a megoldás. A tanítványok részéről ez felelősség, és komoly vállalás is egyben, olyan, amilyet már akkor meg kellett tennünk, amikor elfogadtuk őt mesterünknek. Felelősség, mert innentől kezdve tőle már nem tanulnunk, hanem átlényegítenünk kell az eddig megkapott tudást, aszerint megnyilvánulni. S, ha ez sikerül, ő maga nyilvánul meg bennünk, általunk, rajtunk keresztül addig a szintig, amit sikerült elérnünk.

 

Sokat emlegette a bibliai idézetet - kiváltképp nekem, hiszen a türelem gyakorlása számomra nagy feladat volt -, mely szerint mindennek rendelt ideje van. A legutolsó jelzése önmagával kapcsolatban a nyilvánosság felé Andrea Weaver gondolatának tolmácsolása volt, miszerint „Nem lehetünk mindig a csúcson. Mikor mélypont van, pihenni kell.“ Számára már régóta a pihenés ideje jött volna el, anyagi része jelzett, s mégis utolsó erejéig igyekezett másokkal foglalkozni, másokért tenni, tudást átadni. A teste volt a gyenge pont, amely nem bírta tovább a szellem lobogását, a lélek túlcsordulását; a lelki, s az azok mögött húzódó spirituális történéseket, okokat, a külvilág felől érkező áramlatokat, melyek mérhetetlen terhet róttak rá. Egyszer azt mondta, régen, a tudók nem mehettek úgy el, hogy nem adták át az összes tudásukat, nem vihették azt magukkal a sírba. Ugyanakkor tudást csak az arra érdemesekre lehet rábízni, olyanokra, akik képesek azt maradéktalanul befogadni. Ma sorra hagyják itt ezt a létsíkot a nagy szellemek, s viszik magukkal a tudást is, mert sötét világban élünk; már alig van valaki, aki megüti azt a tudatszintet, ami képes volna a megértésre. Erzsike is azon dolgozott, hogy az önismeretben, a nőiség lényegében találjunk először valódi önmagunkra, hogy aztán el tudjunk kezdeni emelkedni. Itt, most azonban véget ért a próbálkozás. Azzal kell tovább gazdálkodnunk, ahová sikerült eljutnunk a segítségével.

 

Neki köszönhetem, hogy önismereti utamon bekövetkezett a valódi szintlépés; megéreztem, hogyan törhetem meg a gyakorlatban a tanult mintákat, a rögzült kódokat, s engedhetek be más energiákat az életembe. Hosszú évek tanulása, kutatása, információgyűjtése, számos tanító és tan után érkezett meg az életembe Gergely Erzsébet, aki nem megmondta vagy megmutatta, hanem rávezetett a saját, egyéni és egyedi megoldásaimra. Soha nem mondott semmi konkrétumot, nem címkézett, nem utasított, és mégis, a vele töltött egyre több idő alatt rendeződni kezdett az életem, megmutatkoztak az irányok, a módszerek, a lehetőségek. Már nem csak nézek, hanem elkezdtem látni is; meglátni magamban a végtelen csillagos ég visszatükröződését, megérezni a varázserőt, amelyet a nőiség jelent, valamint a tudat hatalmát, melynek megismerése megnyitja a képességek univerzumát. Még csak az út elején járok, de neki köszönhetem, hogy sikerült rálépnem.

 

Elment az utolsó rábaközi tudó, a táltos-asszony, aki képességekkel született, s akit nagyanyja - az évezredes hagyományozási lánc tagjaként - maga választott ki, s adta át neki a Rábaközben fennmaradt ősi, magyar értékrendet, amelyet nyolcszáz éve, a kereszténység térhódításakor elrejtettek a tudók, s csak egymás közt hagyományozták tovább. Ezt az egyedülálló tudást ötvözte a gyógyítás számos ma fellelhető ismeretével, kezdve a nyugati orvostudománytól, a pszichológián keresztül, de igazán az alternatív szellemi, lelki gyógyászat ágaival (egy ízben leírta, milyen képzéseket végzett, s a terjedelem három oldalnyira rúgott), a bábai minőséggel, a családállítás módszerével és sok olyan mester tudásával, akiktől ő is tanult, de mindenekelőtt abbéli képességével, hogy látott és érzett; tisztán, mindenkit.

 

Mostantól minden este, mikor rápillantok a Holdra, annak különböző arcaira, s eltűnődöm a változékonysága mögötti szellemi tartalmakon, az ebben a földi inkarnációban Gergely Erzsébetként ismert szellemi lényre, a mesteremre gondolok majd, kapcsolódom vele, s hálát adok neki, abban a biztos tudatban, hogy ez nem az első, de nem is az utolsó találkozásunk volt.

Diána 

https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=149099514634152&id=100086023126119