Budakeszi 1944 karácsonyán

[Dobai Miklós]

Budakeszi 1944 karácsonyán

 

Múltunk tanúi

2012-12-23

246 olvasás

 

A Karácsony a szeretet és a béke ünnepe. Számunkra 1944-ben Budakeszin nem az volt. Az oroszok mind mélyebben nyomultak az országba és a várható nagy viharnak mind több jele volt. Az ágyúdörgés napról-napra közelebbről hallatszott és éjszakánként láttuk a torkolattüzek felvillanó fényeit. Mikor a községben elszállásolt katonák jelentették, hogy az oroszok Etyeken vannak, senki nem akarta elhinni. Még mindig azt reméltük, hogy a mi szép községünkig nem jutnak el, a magyar honvédek és a Wehrmacht katonái visszaverik őket. A Karácsonyt megelőző napon végrehajtott légitámadás sem tudta ezt a meggyőződésünket megingatni.

 

A Szenteste abban az évben vasárnapra esett, a nap aznap olyan gyönyörűen ragyogott, mint egy tavaszi napon. A falu lakosai szokásukhoz híven a templomba siettek. 
Időközben már olyan hírek is érkeztek, hogy az ellenség már állítólag Pátyon van. De mi még mindig reménykedtünk. Ekkor jött a szanatóriumoknak szállító pátyi tejeskocsi és elment Páty irányába. Reménykedtünk, hogy ha nem jön vissza, akkor a hírek nem igazak. Közben orosz felderítőgépek is elrepültek felettünk. Gépfegyvereik kattogása figyelmeztető jelként kellett volna, hogy szolgáljon számunkra. Azután fenyőágakkal díszített katonai teherautók - megrakva éneklő német katonákkal - Páty felé tartottak Buda felől. Egy újabb reménység számunkra. 
Ezután azonban felgyorsultak az események.  A pátyi tejeskocsi visszajött. Sofőrje, akinek arcán a rémület még mindig látható volt, elmondta nekünk, a még reménykedőknek, hogy az oroszok már elhagyták Pátyot és Budakeszi felé nyomulnak Alig mondta mindezt  el, már rendezetlenül menekülő német katonai járművek tűntek fel és igyekeztek Buda felé. A nálunk beszállásolt katonák minden irányba menekültek a faluból. 
Egy orosz egység közben elérte falu végét, a Pátyi út mentén álló pincesort, ahol az első páncélosból a falu irányába leadtak egy lövést. A gránát a templom tornyának a közepébe csapódott be és a tetőterében robban fel. Ebben az időben a templomban éppen karácsonyi "nagyüzem" volt. A robbanás nagy ijedtséget keltett a hívőkben. Senki nem tudta, mi a teendő. A misét celebráló prelátus még egyszer megáldotta a híveket és javasolta, hogy hagyják el a templomot rendezetten, nyugodtan, és amilyen gyorsan lehet a lakásokban és pincékben keressenek menedéket.    
Orosz repülők húztak el a falu fölött és az első páncélosok felfelé nyomultak a Fő utcán. Őket menetelő orosz katonák követték.  Néhány magyar és német katona annyira meglepődött, hogy az utolsó menekülési lehetőséget is elmulasztották. Nekik civil ruhákat adtunk, hogy a legrosszabbtól megmentsük őket. 
Ilyen volt a mi 1944-es karácsonyunk. Az oroszok ugyan tovább nyomultak Budapest felé, de a Vár csak február 13.-án esett el. Addig településünk az orosz frontvonalban volt és elmondhatatlan szenvedéseknek volt kitéve. Buda eleste után a harcoló csapatok egymás után  elvonultak a faluból. Mi pedig megpróbáltuk házainkban és lakásainkban a pusztítás nyomait eltüntetni, megmaradt javainkat összeszedni, hogy valamennyire rendezetten, fojtott fájdalommal folytathassuk életünket. 

 Irta: Máté (leánykori nevén Pfendtner) Edit