Hátha valaki nem tudja - Sztálin
Dobai Miklós
December 21-e van, téli napforduló. Az éjszakai sötétség ekkor a leghosszabb, így ez az év legsötétebb napja. Sokan ezzel magyarázzák, hogy e napra esik a világ legsötétebb gonosztevőjének, Sztálinnak születésnapja, bár mások ezt úgy magyarázzák: Sztálin a világosságot hozta el, hiszen születésnapja után egyre hosszabbodnak a napok, több lesz a fény, nagyobb az öröm.
Hát, ki-ki maga döntse el, melyik magyarázatot fogadja el.
Egy biztos, nincs és nem volt még egy ember a földön, kinek nevéhez annyi könny, szenvedés és halál tapadt, de nem csak az ő nevéhez, hanem az általa tökélyre vitt rendszernek, a kommunizmusnak a nevéhez is. Ezt ugyan sokan tagadják, leginkább azok, akiknek ez a tagadás önös érdeküket szolgálja.
Nemrég került a kezembe egy füzetnyi könyvecske: Sztálin áldozatai. Megjelent a Progresszió Kiadó gondozásában, 1989-ben, szerkesztője Máté István, lektora Kun Miklós. Szép kiállítású, gondos kiadvány.
Csakhogy!
Csakhogy a könyvnek van egy ki nem mondott gondolata, amit a sorok közé ágyazva csepegtet a jámbor olvasó lelkébe, agyába. Mégpedig az, hogy Sztálin áldozatai, legalábbis azok, akikkel a könyvecske foglalkozik: Trockij, Radek, Zinovjev, Kamenyev, Buharin, Rikov és Tuhacsevszkij, mind tisztességes, rendes, sikeres és okos, kiváló szervező és kitűnő emberek voltak, akiket Sztálin önkénye küldött a sírba. Azaz nem a kommunista eszme, annak valamennyi művelője, hanem csak Sztálin a hibás. Ha ő nincs, Szovjetunióban, no meg az időközben kommunistává lett világban kolbászból lenne a kerítés, s a határon pedig az lenne kiírva: A Béke Országa, a tejjel-mézzel folyó Kánaán.
Nos, ezeket az embereket, ha akarjuk sajnálhatjuk, mint áldozatokat, de azt ne feledjük, hogy ezek az emberek, egytől-egyig kommunisták voltak. Kommunisták, akik előtte nem csak elméleti kidolgozói, hanem működtetői és haszonélvezői is voltak az 1917-ben Oroszországra szakadt rendszernek. Annak a rendszernek, mely ezen emberek élete, hatalmon léte alatt is már emberek millióit küldte a más világra, vagy annak előszobájába, a kínkeserves kényszermunkával, erejük és egészségük kizsigerelésével a lassú halált hozó munkatáborokba, közismert nevükön a GULAG-okra. Hogy elkerülhetetlen haláluk előtt még hasznot hajtsanak az őket halálra, lassú kínhalálra ítélő rendszernek. Szép!
S hogy mindezért miért egyedül Sztálin a felelős? Könnyű a magyarázat: a neve világviszonylatban is közismert, ráadásul már halott, s így kiválóan alkalmas, hogy „a balhét elvigye”, hogy a többiek tiszták maradhassanak. S a tisztának maradni akarók, ezt felismerve, régóta szorgalmasan dolgoznak!
Már Hruscsov is ezen fáradozott, amikor 3 évvel Sztálin halála után az SZKP XX. Kongresszusán, a világot megdöbbentő beszédében Sztálinra tolta az elmúlt évtizedek szörnyűségeit. Sztálinra, aki „kis kezdő” volt, amikor az első tömeges kivégzések zajlottak, amikor nem csak a cári családot, hanem az arisztokráciát, értelmiséget, idegen hangzású nevűeket, vélt vagy valós ellenzékieket tízezer-szám irtottak a Lubjanka-i, Butirki-i, Lefortovo-i, s ki tudja felsorolni mely börtönök pincéiben, a Szolovki-szigetek-i, Fehér-tengeri-csatorna-i, Kolima-i, s egyéb munkatáborokban. Nem, ezek a bűnök nem Sztálinnal kezdődtek, s halálával nem is értek véget. Ezek a rendszer, a kommunista rendszer sajátosságai voltak és maradtak.
Ismert az a Lenin által írt titkos levél, melynek másolását ő maga tiltotta meg, mely levél pontosan, lépésről lépésre mondja el, hogyan kell az 1921-es (!) volgai, közel ötmillió halálos áldozatot követelő éhínységet, melyet a „nagysikerű” szovjet viszonyok robbantottak ki, a segíteni akaró orosz ortodox egyház, s annak javai ellen fordítani. De ez csak a jéghegy csúcsa, a teljes jéghegy, a gaztettek jéghegye oly hatalmas, hogy mérete fel sem mérhető, főleg, ha nem is akarják.
De térjünk vissza a könyvecskéhez, a „Sztálin áldozatai” címűhez. Vajon a magyar olvasóknak készült könyvecske, ha már kommunista áldozatokat mutat be, miért nem a magyar kommunista áldozatokat, például a 1919-es magyar elvtársakat veszi sorra, mint Pogány Józsefet, Bokányi Dezsőt, Vágó Bélát, Haubrich Józsefet, vagy a lektorhoz családilag is szorosan kötődő Kun Bélát. Róluk talán nehezebb lett volna szavahihetően csupa szépet és jót írni, nem úgy, mint az átlag magyar olvasó számára szinte ismeretlen Zinovjevről, Kamenyevról, Radekről, vagy Tuchacsevszkijről. Bizony nehezebb lett volna azt bizonygatni, hogy ők, az egykori gyilkos 1919-es népbiztosok csupa nagyszerű, kiváló ember, mondhatni földre szállt angyal volt, s csak Sztálin, a véreskezű Sztálin az egyedüli gonosz, a gyilkos.
Talán ennek tudható be, hogy a füzetke lektora, Kun Miklós által vezetett TV műsor miért a (Szovjet) „Birodalom titkai”-t teregeti ki a magyar közönség előtt, s kínosan kerüli az 1919-es magyarországi véres események, azok hátterének és részleteinek feltárását. Pedig, gondolom, a magyar TV nézőknek érdekesebb és tanulságosabb lenne újat, s főleg igazat hallani az 1919-es „Lenin-fiúkról”, s az egész Tanácsköztársaság vezéréről, Kun Béláról (a nagypapáról!) és csapattársairól.
S még egy megjegyzés: látva az egykori magyar kommunisták (kicsit átfestett) utódainak közszereplését a politika és a média világában, az „azonos mércével mérni” elv jegyében kíváncsian várom az egykori nemzetiszocialista vezetők, mondjuk Eichmann, Heydrich, Bormann, netán Mengele és a többiek, leszármazottainak feltűnését mondjuk egészségügyi, vagy egyéb szakpolitikusi minőségben, vagy netán műsorvezetőként bármely TV csatorna képernyőjén más európai és nem európai, mondjuk közel-keleti országokban.
Dobai Miklós