VERSEK (1.rész)
Gyöngyi Harmati
TÚRMEZEI ERZSÉBET: KIÉ VAGY?
(gyülekezetben, gyermek-bemutatáskor)
Kié vagy édesanyád karján,
kicsi gyermek, mindnyájunk szeme fénye,
boldog szülők beteljesült reménye?
Enyém!- mosolyog rád édesanyád,
amikor szívére ölel.
Enyém!- mosolyog rád édesapád,
amikor magasba emel.
Mienk!- mondjuk mi mind,
kik velük együtt örülünk neked,
s féltve vigyázzuk harmat életed.
És ma Jézus szólal meg:"Enyém vagy!
Enyém, mert megváltottalak,
neveden hívtalak: (pl. Anna, Dániel stb.)
szüleidnek szent megbízással
ajándékul én adtalak.
Elpecsétellek, óvlak, védelek,
és egész földi vándor utadon
láthatatlanul én leszek veled."
Csendesen figyelünk az égi szóra.
Igen, te Jézusé vagy! Áldott óra!
Áhítattal látjuk homlokodon
a láthatatlan szent pecsétet.
Jézusé vagy! De Ő reánk bíz téged.
Titkok fátyola lebben,
Hogy te így vagy mienk még teljesebben!
Jézus van itt mindnyájunkhoz közel,
s kegyelme mindnyájunkat átölel.
MENYEGZŐI VERSEK:
Moldován Vilmos: Egy kislány esküvői kívánságai
Eme napon én
is jövök
megosztani az örömöt.
Néktek mostan ezt kívánom,
segítsen az Isten s áldjon,
hogy naggyá nőjön hitetek
s eggyé legyen szívetek.
(pl. TIMEA,
ÉVI), most hozzád szólok,
legyen boldog a te sorsod,
könny helyett vidám virágok
szórják be a kis világod.
Légy szerény és engedelmes,
hibákkal szemben türelmes,
s ha férjed szívén seb fakadna,
kezed legyen balzsam rajta.
(pl. TIBOR
bácsi, kérlek téged,
támogasd a feleséged,
légy jóságos és megértő,
szenvedj Vele, ha szenved Ő,
óvjad, szeresd, s védd a léptit,
hogyha bánat s könnyek tépik,
Tedd boldoggá, segíts néki,
Isten ezt kedvesen nézi...
Végezetül azt kívánom,
teljesedjen minden álom,
mit boldogan álmodtatok,
s győzve szálljatok, mint sasok.
Az Isten legyen veletek,
s szeressetek, szeressetek.
ifj. Bartha Sándor: MENNYEGZŐRE
Tavasz van;
induló, rügyező idő és élet.
Fény van;
Istentől eredő sugár, mely éltet.
Van két szív;
egymásért dobbanó, fiatal szívek.
Öröm van;
öröm a földnek, de öröm az égnek.
Van Isten;
Ő adhat szívet a szívnek.
Ő adhat fényt sűrű éjnek.
Ő ad ragaszkodást,
Ő ad egy barátot,
Ő adta gyermekeinek
a szent házasságot.
Szent út ez.
Szent lépés.
Szent, tiszta gondolat.
Új egység, új család,
mennyei hangulat.
Mindez biztosítva, mindez néktek adva,
ha vágyódó szívetek Jézust is akarja.
A drága Megváltó ott áll az ajtónál,
ott áll otthonotok főbejáratánál.
Szeretne bejönni, belépni e körbe
s ajándékként békét hozni szívetekbe.
Családba fogadni ó, ne mulasszátok,
nélküle a jövő sajnos, csak egy átok.
Átok a hódolat, átok a gondolat,
átok minden lépés, ha Ő kívül marad.
De van fény, van élet,
van tavasz és érzed,
hogy társadon kívül még ott van Valaki,
Aki gondot visel, Aki hűn vezérel,
Aki, bárhol légy is, véd óvó kezével.
Mondjátok egymásnak, mondjátok el még ma:
szívem veled együtt Jézust is akarja!
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Reményik Sándor:
Ne próbálj!
Engem gyengébbnek faragtál ki,
Hogysem próbáidat
Állhatnám, Uramisten
Dicsérve Téged rendületlenül.
Azért ígyen könyörgök Hozzád:
Ne próbálj engemet!
Tudom, hogy vannak választottjaid,
Akiket szentté finomít a bánat,
Akiket hőssé edz a szenvedés,
Akik áldják és magasztalják
Süvöltő ostorod,
Mert minden csapás nyereség nekik.
Nem én, nem én!
én igazabbá, emberebbé
Nem tisztulok sötét eged alatt.
Engem csak torzzá teszel és fonákká,
Engem csak összetörsz,
De szobrot szenvedéssel
Mégsem faragsz belőlem, Istenem.
Nekem kék szemed derült ege kell,
örök mosolyod aranykupolája,
őszi erdőkben halk lélekzeted:
Hogy kinyíljék szívem,
Szépségben s szeretetben - másokért,
Hogy ne kerengjek, mint a kerge állat
Veszett irammal, öntudatlanul
önzésem és nyomorúságom
őrült köreiben.
Ha azt akarod, hogy dicsérjelek
Szárnyaló énekkel, én Istenem:
Adj enyhülést, ne próbálj engemet!
Sík Sándor: Te
Deum
Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.
Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.
Hogy mindig jutott két garasom adni,
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.
Hogy értenem adatott másokat,
és nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.
Hogy a sírókkal sírni jól esett,
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.
Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.
Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.
Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.
Hogy akik szerettek, szépen szerettek,
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.
Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég, aki voltam,
hála legyen.
Hogy ember lehettem akkor is,
amikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.
Hogy megtarthattam a hitet,
és megfuthattam a kicsik futását,
és futva futhatok az Érkező elé,
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!
Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
hála legyen, Uram!
hála legyen!
Somogyi Imre: Jerikói kürtök
Hét napig szóltak a kos-szarv kürtök
Jerikó város falai alatt,
És Izráelnek dicső Uráé
Volt a hét napon minden pillanat.
Hét napig kérték a segítséget
Józsué, népe, s szentelt papjai:
És hetednapon, ím leomlottak
A bezárkózott város falai…
Ó, mennyi ember zárja el lelkét,
Hogy be ne jusson oda semmi jó!
Sok-sok embernek lelke még ma is
Egy-egy zárt város, egy-egy Jerikó.
Bezárják gyorsan lelkük kapuját,
Ha közeledik Isten Igéje,
Hogy be ne jusson oda – bűn helyett –
Isteni áldás, Isteni béke.
Figyelje minden Krisztus-követő
Lelkében azt az égi, szép zenét,
Mely elzárkózott, zord szívek előtt
Megmutathatja régi erejét.
„Legyen az Úrnak szentelt a város!”
- Kérje ezt buzgón, hő imáival.
Kiáltsa is! – és fegyverek nélkül
Leomlik mind a jerikói fal!
SZILÁGYI JÓZSEF: VÉLEMÉNYKÜLÖNBSÉG
Istenről az emberek véleménye
ahányan vagyunk
majdhogynem annyiféle.
Fontosabb hát, hogy
mi a véleménye
rólam
Istennek.
Úgy hiszem, ennyi:
Bűnös vagy,
mégis
szeretlek!...
Balázsy Károly: Ki az én testvérem?
Talán ki rendesen minden hétről-hétre
Együtt indul velem a gyülekezetbe?
Vagy akinek neve szépen be van írva
A gyülekezet-könyvbe, az A-B-C sorba?
Vagy aki felém int bárhol az utcákon,
Mosolyogva mondja, hogy: Az Úr megáldjon! ?
Vagy ki, amikor én az Úrhoz kiáltok
A gyülekezetben, mert nyom a bús átok,
Azt hiszi, minden jót megtett azzal értem,
Ha az imám végén rámondja, hogy: Ámen! ?
Az az én testvérem, ki ha néz szemembe,
Mindjárt észreveszi, mi van a szívembe,
Egy Atyánk van nekünk, egy Lélek vezérel,
Megérzi, ha baj van, ha Sátán kísérel!
Megérti szavamat, megfogja kezemet,
Akármilyen sorsom, nem hagy el engemet.
Megbocsájtja bűnöm, hogyha gyenge voltam,
Nem veti szememre, hogyha rosszul szóltam.
Aki mindig tudja, mint folyik életem,
Mert van rám gondja, meglátogat engem!
Így visszük közösen, együtt keresztünket,
Nem is győzhet így le a gonosz bennünket.
Ilyen hitküzdelem nem folyik hiába,
Ilyen testvéreké az ISTEN ORSZÁGA!
Szabolcska Mihály: Krisztus keresztjénél
Ha ránehezednék lelkedre a bánat,
Hited, önbizalmad magadra hagynának,
Reményed légvárát látnád omladozni,
Krisztus keresztjénél tanulj meg,
Tanulj meg tűrni, imádkozni!
Ha csalódnál abban, akiben reméltél,
S most látnád be későn, hogy hiába éltél,
Óh ne siess senkit átokkal dobálni,
Krisztus keresztjénél tanulj meg,
Tanulj meg másnak megbocsátani!
Jóságodért, hogyha gonosszal fizetnek,
S rosszaságát látod csak az embereknek,
Ne siess hozzájuk hasonlóvá lenni,
Krisztus keresztjénél tanulj meg,
Tanulj meg vég nélkül szeretni!
Vég nélkül szeretni, vég nélkül remélni,
Lelket gazdagító eszményeknek élni...
S megállni mellettük életre, halálra,
Krisztus keresztjénél tanulj meg,
Hinni egy magasabb világban
Füle Lajos: Könyörülj környezetemen!
URAM, könyörülj környezetemen
azáltal, hogy rajtam könyörülsz!
Hogy az ördögtől gonoszul gyötört,
kötözött lelkek szabaduljanak
bilincseikből, s oldjak magam is,
URAM, először rajtam könyörülj!
A nyelvemen, hogy mérge ne legyen,
a szememen, hogy tisztátalanul
senkit ne rontson, balgán ne kísértsen,
a szívemen, hogy szeretetlenül
veszni ne hagyjon senkit soha vészben!
A kezemen, hogy adjon, lábamon,
hogy jóra vigyen napról-napra, míg
e földön szolgálatom letelik,
és hitemen, hogy legyen benne tűz!
URAM, könyörülj környezetemen
azáltal, hogy rajtam könyörülsz!
Makovei János: Ne vidd tovább!
Lépésről lépésre érzed,
Terhed egyre nő,
Életed nyomja nehezebb
Mint a rideg kő!
Megpróbálsz büszkén lépni,
S nem leled okát.
Miért, ó miért nem viheted
Életed így tovább?
Napról napra több lesz
Szívednek mély sebe,
Reszketőbb erős karod -
Bár szolgálnod kellene!
Odanyújtod még hűsítő
Italod telt poharát,
Egyszer sorsod mégis az:
Nem teheted tovább!
Észre sem veszed, lépésed
Egyre rövidebb,
S ha szívedben – naponként
Nem sarjad új hited,
Egyre fárasztóbbnak érzed
Hosszú utad porát,
Rettegő szívvel várod:
Egyszer nem lesz tovább!
Menekülsz a gondolat elől,
Kegyetlen ez a szó.
Utolér! Légy szegény koldus,
Vagy büszke fáraó!
Itt hagyod rongyaid, vagy
Szolgáid nagy hadát,
És megállsz a pillanat előtt,
Amikor nincs tovább!
Minden perced lehet utolsó,
Amikor itt a vég,
Az elmúlás törvénye kemény,
És változatlan rég!
Lehet kezdet, s jelentheti
Életed új korát!
Ó, ember! Csak bűneidet ne,
Ne vidd tovább!
Vesszen büszkeséged, legyen
Ez bármily nehéz,
Ne félj, a porból felemel
Egy áldott, drága kéz.
Öntsd a földre örömeid
Csalfa, édes borát,
És ember, a bűneidet ma
Ne vidd tovább!
Így többé számodra nincs
Elmúló pillanat,
Mert a változásban is
Örök kincsed marad
Az a nap, amikor letetted
Bűneid nagy hadát.
Isten akarja! Bűneid ma
Ne vidd tovább!
Sabine Nageli: Gyenge vagyok
Gyenge vagyok,
önerőből nem boldogulok az életemmel.
De megtapasztalhatom Isten erejét,
s azért nem kell már lázonganom.
Elfogadhatom gyengeségemet.
Sebezhető vagyok,
nem tudom magam fájdalom nélkül túltenni azon,
ha elutasítás vagy igazságtalanság ér.
De megtapasztalhatom Isten gyógyító jelenlétet,
sebeim elveszítik nehézségi erejüket.
Újra szóba tudok állni az emberekkel.
Hibáztatom magam,
hogy mindig csődöt mondok,
holott mindenben úgy szeretnék élni, ahogy Isten akarja.
De Ő érezteti velem, hogy mindvégig kitart,
ezért nem kell kétségbe esnem.
Türelmes lehetek magammal.
Tele vagyok kétségekkel,
mindig újra visszaesem a bizalmatlanságba,
de Isten Szentlelke áthidalja az én korlátaimat,
és megtehetem a bizalom lépéseit ott,
ahol azt egyáltalán nem vártam.
Letehetem Istennél a bizalmatlanságomat.
Gyakran azt kívánom,
hogy más legyek, mint vagyok.
De így, ahogy vagyok, tapasztalom meg:
szükségem van az Úrra.
Gyarlóságaim jelentik azt az edényt,
amelyben nekem adja Magát.
Ezért köszönöm Neki,
hogy olyan vagyok,
amilyen vagyok.
HERJECZKI GÉZA: NAPONKÉNT
Naponként szükségem van rád, Uram,
naponként.
Annyira már ismerem magamat,
hogy tudom:
ma már kevés,
mi tegnap még elég volt.
Nem minthogyha ma kétségbe vonnám
tegnapi hitemet;
nem!
Hogy hiszem,
mit tegnap hittem - látod,
s látod, én Uram, ma mégis érted kiáltok!
Ha fejem tiszta is,
a lábam sáros,
hiszen egy egész napot lábaltam át;
s hitem? akár kézbe is vehetem
meg sem éget.
Elveszítettelek Téged?
Téged én el nem veszíthetlek!
Soha!
Nem veszítelek el, tudom!
De látod:
ma megint érted kell kiáltanom,
mert a lelkemre dűlő fáradtság
akár e mai is elválaszt Tőled.
Így kérlek ma, s így naponként,
én Jézusom:
végy kendőt, kösd magad köré,
s mosd le lábaimról,
akaratomról, hitemről
a napi port!
HA JÉZUS ELJÖNNE HOZZÁD...
Szerző: Ismeretlen
Ha pár napra Jézus eljönne, tehozzád
Szeretném tudni, vajon hogy fogadnád?
Tudom, legszebb szobádat Neki ajánlanád
S a legjobb falattal szívesen kínálnád.
Mondanád boldog vagy, kimondhatatlanul
Mert Néki szolgálni minden örömöt felülmúl.
De... ha váratlanul közeledtét látnád,
Ajtódat akkor is rögtön kitárnád?
Szaladnál azonnal boldogan elébe?
Nem tennél el előbb egyet-mást előle?
Nem vennél gyorsan más ruhát magadra?
Újság, magazin ahol van, maradna?
Vagy helyére kerülne, ahogy kell a BIBLIA?
Könyvedet, rádiót hagyhatnád-e nyitva?
Nem bántana, hogy az utolsó nyers szót meghallotta?
Zsoltárra cserélnéd a kottát a zongorán?
Vagy mindent nyugodtan változatlan hagynál?
Menne minden a rendes kerékvágásban?
Beszélnél előtte, ahogy máskor szoktál?
Folytatnád életed mit sem változtatnál?
Családban a hang békés, ahogy nálad szokás?
S elmaradna-e néha az asztali áldás?
Ugyan azt olvasnád s azt is énekelnéd?
Nem zavar hogy tudja, mi foglalja elméd?
Kivinnéd magaddal ahová épp menni akartál?
Vagy egy-két utat inkább máskorra hagynál?
Örülnél, ha látná barátaidat?
Vagy azt kívánnád jöjjön el holnap?
Boldog lennél, ha örökre házadban maradna?
Vagy fellélegzés lenne eltávozta?
Jó lenne tudni, mit tennél és hogyan,
Ha Jézus pár napig lenne a házadban!
Reményik Sándor: Az utolsó munkás
A nap leszáll, és szőlőhegyed ormát
Aranyozza az alkony, Istenem.
Munkásaidat látom fenn mozogni,
Apró bogárkák, serény hangya-népek,
Ki kapál, ki vesszőt metsz, ki szüretel.
Munkálkodjatok, míg nappal vagyon:
Mondtad s elküldted mindannyiokat.
Mentek. Ki hajnalban, ki délelőtt, ki délben.
Verejtékük hullt zord szőlőhegyedre,
És felszállt áldozati páraként
S virágillat lett: édes öntudat
És boldog, tiszta lelkiismeret.
Hogy sürögnek ott fenn a hunyó napban,
Aranyként csillan szürke hangya-testük,
Már készülődnek lassanként haza, -
Egy óra még, és itt van a sötét.
Sötét, sötét: hogy száll a szörnyű szó,
Éjszaka: hogy suhognak szárnyaid,
Mily félelmes vagy, mily irtózatos,
Még annak is, ki dolgozott napestig,
Hát még annak, kit elhagyott a hajnal,
És elhagyott a délelőtt s a dél
S kit a hanyatló nap is így talál:
Hivalkodva és haszontalanul.
Álltam valami messze piacon,
És tarka rongyként ráztam lelkemet,
Így tűnt a hajnal, így futott a dél,
És így jött rám a késő alkonyat.
Utolsó munkás és utolsó óra -
Most itt állok a szőlőhegy tövén,
Napszámodba szegődnék, Istenem.
Egy óra még, és itt van a sötét.
Ezt az utolsó órát add nekem.
Claudia Casini: Köszönöm Neked, Uram...
...hogy Te vagy az én erőm
ha gyengének és erőtlennek érzem is
magam hogy Te vagy az én zsoltárom
ha nem is jön a számra imádság
hogy Te vagy az én üdvösségem
ha sebzetten nyalogatom is a sebeimet
hogy Te vagy az én békességem
ha idegesnek és nyugtalannak érzem is
magam hogy Te vagy az én utam
ha olykor túl keskenynek és rögösnek
tűnik is hogy Te vagy az én igazságom
ha a világ körülöttem tagadni akar is
Téged hogy Te vagy az én világosságom
ha olykor sötétben botorkálok is
hogy Te vagy az én kegyelmem
ha nem is érdemlem azt meg
hogy Te vagy az én megváltásom
ha néha láncra verve érzem is magam
hogy Te vagy az én hitem
ha viaskodom és kétségeskedem is
hogy Te vagy az én reménységem
ha csüggedtnek és bátortalannak érzem is magam
hogy Te vagy az én szeretetem
ha a szívem nem is érzi
amit az ész már régóta tud.
Köszönöm Neked, Uram,
hogy nem kell az érzéseimre
hagyatkoznom; éppoly ingatagok azok, mint a szélfútta nádszál.
Köszönöm, hogy építhetek a Te
Szavadra, mely szilárdan áll és igaz örökkön-örökké.
FÜLE LAJOS: AKKOR JÖN EL
Ha fájni kezd majd, ami vagy,
és ami nem vagy, bár lehetnél,
majd ha bevallod végre, hogy
sosem voltál igaz keresztyén,
ha fájni fog, hogy annyian
vannak, kiket megejt a tévhit,
s ajkadról értük száll ima,
akkor jön el az ébredés itt.
Majd hogyha bűnné lesz a bűn,
s a Golgotához sírva érsz el
letenni ott mind keserűn
nem alkudva testtel és vérrel,
majd ha hálát adsz JÉZUSÉRT,
s a döntésed is végleg megérik,
mert megtisztított az a Vér
akkor jön el az ébredés itt.
Majd hogyha jobban érdekel
kik ők, akik vetnek, aratnak
s közéjük állsz és nem leszel
többé olyan fontos magadnak,
mert látod már a tájat itt,
amely aratásra fehérlik,
s munkára lelkesít a hit
akkor jön el az ébredés itt
FÜLE LAJOS: AZ ELTEMETHETETLEN
Temették ólom-csüggedésbe,
hitetlenség rongyába rakva
a félelem sivatagába
Harmadnapon feltámadott!
Temették tornyos templomokba,
szertartások gyolcsai közé,
imákból készült szemfedője.
Harmadnapon feltámadott!
Temették ideológiákba,
tagadás útszéli árkába,
tudomány sziklái alá.
Harmadnapon feltámadott!
Temették gyilkos hitvitákba,
szent háborúk szennyes vizébe,
sötét élet-cáfolatokba.
Harmadnapon feltámadott!
Temetgetik ma is... Hiába.
Nem rejti el se föld, se ég már,
szív bűne, vagy ész érve, semmi,
mert Ő MAGA AZ ÉLET!
TÚRMEZEI ERZSÉBET: ÁTRAGYOG-E RAJTUNK?
Benéz a nap a templomablakon.
Átragyog a színes ruhájú
tizenkét férfialakon.
Tarka foltokat vet a padsorokra,
s a kisfiúra édesanyja mellett.
Az nézi egy darabig álmélkodva
a szép mozaik templomablakot,
a tizenkét sugárzó alakot.
Aztán kérdez, legrosszabbkor talán.
Megkérdi: "Kik azok, édesanyám?"
Tart még az igehirdetés.
Édesanyja csak arra figyel.
Egyetlen szóval csendesíti el:
"KERESZTÉNYEK!"
S hangzik tovább a prédikáció,
szól az orgona, zeng az ének.
"Gyerekek" - vetődik fel hittanórán
néhány nap múlva váratlan a kérdés:
"Milyen emberek a keresztények?
Ki mondja meg nekem?"
S a kis csapat nagy igyekezettel
töri a fejét a feleleten.
Aztán egy kisfiú jelentkezik.
- Tanítója ilyen feleletet
egyhamar újra aligha kap. -
"A keresztények olyan emberek,
akiken átsüt a nap!"
Milyen gyermeki, igaz felelet!
Lehet-e annál drágább feladat,
mint, hogy rajtad, rajtam, mindegyikünkön
átsüssön-ragyogjon a Nap?!
Átragyogjon sötét világba,
és beragyogjon sötét szíveket!
Nem, ennél szebb feladat nem lehet!
Kísérjen hát egyre a kérdés
tovatűnő évek alatt:
átragyog-e, átsüt-e rajtad,
átragyog-e rajtam a Nap?!
TÚRMEZEI ERZSÉBET: KRESZ-TÁBLA
„Ha meg nem tanulunk együtt élni, mint testvérek, együtt
veszünk el, mint bolondok!" Martin Luther King
Mint testvérek!
Egy Atya gyermekei egy szeretetben!
Szíves szóban és tettben!
Egy akaratban!
Egymást segítve fáradhatatlan!
Atyánktól kapott kincseinket
készségesen megosztva mindet:
földet – vizet – levegőt – kenyeret.
Szeretni egymást, ahogy ő szeret!
S ahogy folyók tengerben összeérnek,
együtt örvendezni a békességnek,
mint testvérek!
Vagy – ha mint testvérek élni, szeretni
nem tudunk, mint bolondok, együtt veszni.
Káoszba hullni, vérözönbe fúlni,
együtt pusztulni.
Jézus Krisztus, ki testvérünkké lettél,
életed árán testvérekké tettél,
segíts, taníts testvérként élni minket!
Szereteteddel töltsd be szíveinket!
Legyen a földön béke, áldott, boldog!
Mert jaj „ha meg nem tanulunk e
együtt élni, mint testvérek,
együtt vesszünk el, mint bolondok."
ÉS HÁTRAFORDULT AZ ÚR ...
Szerző: H. R.
Azt hitte, ő már tántoríthatatlan!
Hogy Mesterét a sírig el nem hagyja,
hogy életét örökre neki adja:
Óh, mily kevélyen s lángolón fogadta!
De a kísértés első viharában
a gyászos éjen mégis megtagadta!
Azt hitte, ő már hívebb, mint a többi,
erőt a Sátán nem vesz többé rajta.
Kőszikla ő, s bár pokol vésze zúghat,
hűségét semmi meg nem ingathatja.
És jött az éj, a borzasztó, az átkos ...
s ő Mesterét háromszor megtagadta.
S egyszer csak ... hátranéz a drága Mester.
Szelíd szemének fénye könnyben égett,
s a hűtlen Péter feljajdul zokogva.
Olvad a szív, a kérges és mogorva,
az érdek és az önzés semmivé lett.
Hát így mit ér, hát így mit hoz az élet?!
Csak ezt az órát meg ne érte volna
És hullt a könny ... a legszentebb, mi hullhat:
a bűnbánatnak tiszta drágagyöngye.
Aranyszínűvé vált a föld göröngye,
az égbolt is más csillagfényben égett,
és - fordulóhoz ért egy emberélet!
S az, ami eddig csak méregpohár volt
csodák csodája - ontja már a mézet.
S ez mind azért, mert némán, megbocsátón
a drága Mester - egyszer hátranézett.
Óh, én is hittem - semmi meg nem ingat,
hűségem szentebb minden földi vágynál,
erősebb minden földi köteléknél,
nem áll meg többé sírnál és halálnál.
Hittem, hogy Krisztus mindenem a földön,
szerelmem még a tengernél is mélyebb,
Ő nékem Út, az Igazság s az Élet,
nagyobb kincs minden csillogó aranynál,
drágább mint minden cél, mint minden álom,
drágább a Mester, drágább - önmagamnál!
Hogy Övé lettem sírig, mindörökre,
Óh, - én is százszor esküvel fogadtam
és a futásban mégis elmaradtam.
Szent eskümet - óh, hányszor elfeledtem,
s hű Mesterem - de sokszor megtagadtam!
S hogy mostan mégis ott járok nyomában,
nem vitt erőszak, semmiféle kényszer.
Csak - Ő rám nézett szép, szelíd szemével
és szívem összedobbant a szívével!
Mert kőszívemnek elzárt börtönébe
nem juthatott be semmi más igézet,
csak az rázott fel, az teremtett újjá,
hogy hűtlenségem átkos éjjelében
a drága Mester egyszer - hátranézett.
Sék Gusztáv: A békesség
Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott,
s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült ...
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző birkanyájat ...
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap keresett.
A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
"Uram, te megmutattad békességedet!"
- szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár
jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet,
s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.
BAJOR LÁSZLÓ: MÉGEGYSZER ELJÖVÖK
Még egyszer eljövök- mondja Igéd-
Még egyszer eljövök, világ eléd.
Jöttem már egyszer csendben, szerényen,
Szeretetet hirdettem szelíden.
De bűntől szennyes kezed, óh ember
Gonoszt művelni határt nem ismert.
Mint láncáról szabadult fenevad:
Szent népemre tört bűnös áradat.
Könnyet, vért, bűnt álltak a mártírok,
S nevemért ölték őket a latrok.
De értem halt gyermekim ott lesznek,
Atyám országában, fényben élnek.
Még egyszer eljövök- dörgi Igéd-
Még egyszer eljövök, világ eléd.
Megmozdítom nemcsak ezt a földet.
Felrázom sarkából eget s földet.
Amit ma törvény s forma határol:
Előttem minden a porba omol.
Én mondom ezt: Alfa és Omega,
Első kezdet, utolsó pillanat.
Szavamra lett meg az első sugár.
Szavamra nyert minden formát, s határt:
Billió csillagoknak derengése,
A természet kedves ébredése.
Én küldtem az anyagba életet,
Az első emberpár láttamra vétkezett.
Ember! Arcomnak dicső képmása,
A bűneid a sírodat ássa.
Örök halálra m'ért vérzik szíved?
Hozzám jönni ma miért nincs hited?
Még egyszer eljövök- mondja Igéd-
Még egyszer eljövök világ eléd.
Nem keresztre menni, nem szenvedni,
Hanem döntő igazságot tenni.
Azért népem csak várj türelemmel:
Jönni fogok, jönni... Várj örömmel!
Bajor László: A RETESZ
Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!
Remegve húzódom meg. Kibírja talán
a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?
De az sem volna már csoda,
ha betörne. Hisz annyira kopott szegény...
Annyiszor zártam ki és be én .
Eleinte csak halkan kopogott,
beosont s csendben hallgatott
egy-egy bűn, vagy egy-egy gondolat.
De minél többször járta az utat,
annál követelőbb lett s szertelen,
vad indulattal uralkodni akart a szívemen.
S mindig kisebb volt az erő, mely ellenállt,
s bent mindig nagyobb és nagyobb térre talált.
És én, engedelmes alázatosságban
megnyugodtam e rút rabszolgaságban.
Mindig kinyitottam a szívem ajtaját.
De egyszer jött a Mester és megnézte a zárt,
és megkérdezte, utálom-e a bűnt?
Nekem ez nagyon különösnek tűnt,
hiszen a zsarnokot mindenki utálja,
és megszabadulni, ez volt a szívem vágya!
Gyermekem! Úgy ne toljad félre a zárt!"
Többet nem beszélt, nem kérdezett, nem várt.
Sietett tovább a szíveket vizsgálni,
nem volt hajlandó a szívemben megállni.
Az ajtóra toltam a kopott reteszt.
Ekkor láttam, hogy az egy kis kereszt,
mely tündökölni kezdett fényesen.
De felcsattant a kopogás élesen!
S eltűnt lassan, tompulva a fény.
Ijedten félénken bújtam meg én.
Vajon mi lesz? A dörömbölés erősbödött,
s kint valaki dühösen felnyögött:
Mi ez? Nyissad ki hát az ajtót rögtön!
Nem lehet a szíved bezárt börtön!
A vágy van itt, a régi jó barát!"
Hallgatok. S nem tárom fel a szívem ajtaját.
Az mind dühösebben dörömbölni kezd,
s én félő szívvel nézem a reteszt.
Az íme újból, lassan fényleni kezd és én
nagy űrt érzek a szívem belsején.
Most először! Ez vajon mi lehet?
Imára kulcsolom lassan a kezemet.
A dörömbölés vadul erősbödik.
A szenvedély az, mely most kint küszködik
a fénylőn ragyogó retesz erejével,
és próbálkoznak most már kettesével.
Majd jönnek sorba: jön az élvezet,
a harag, a bírvágy és a gyűlölet.
A káröröm, a düh, az indulat,
a féltékenység s a rossz hangulat.
Az étvágy, a pénz, a szórakozás,
az irigység, a bú, az unatkozás...
S ki tudná felsorolni mind e tarka sort,
mely kopog, dörömböl és az ajtóra ront,
szüntelen agresszív kitartással,
s beszél, kiabál, lázas unszolással.
Vad, bősz dörömbölés a szívem ajtaján!
Remegve húzódom meg. Kibírja talán
a retesz, a zár, mit Jézus szerkesztett oda?
De az sem volna már csoda,
ha betörne. Hisz annyira kopott szegény!
Annyiszor zártam ki és be én.
Magam sem hittem: a retesz ellenáll,
s a bűn odakünn bármit kiabál.
Bízni kezdek a fénylő reteszben,
A Jézusomtól nyert csodás keresztben!
A szívemben érzett hatalmas űr kiállt
és felfokozza a halkan szőtt imát.
Zsolozsma száll föl az egek Urához.
A bűn odakünn már hiába kiáltoz.
A retesz fénylik, ragyog, tündököl!
De ím, nem is dörömböl már a bűnököl.
Mély csend lett, áhítatos, szent magány.
Ilyen a Menny előcsarnoka talán?
Egyszer csak halk nesz kopogása kél.
Valaki szerényen bebocsátást kér.
A zár, most még inkább tündökölni kezd,
és egy láthatatlan kéz eltolja a reteszt.
Bátor lélekkel az ajtóhoz megyek.
Kitárom! - S mit látok? Hatalmas egek!
Egy fényes sor vonul be csendesen.
Egyiket, másikat fel is ismerem.
Ez itt a béke, ez a nyugalom.
Itt jön a derű és a vigalom,
a hűség, jóság és a szeretet,
a vigasztalás, mely szárít könnyeket.
Szelídség, alázat, kitartás, tűrés,
könyörület s egymást megbecsülés...
Oh, mily sor! S ezt nélkülöztem én?
De ím a sor legeslegvégén
jön maga az Úr, a drága Mester,
egy fénylő, ragyogó szent kereszttel.
S akkor látom, hogy azaz én keresztem,
és az ajtón Őt is csendben beeresztem.
Ekkor betelt a szívem minden kis zuga,
most már bent maradt az Ég és Föld Ura.
Pecznyik Pál: A LEGSZEGÉNYEBB EMBER
Vajon mit felelnénk, ha kérdenék egyszer,
ki volt itt a földön, legszegényebb ember?
Ha utána néznénk, s a földet bejárnánk,
Jézusnál szegényebb embert, nem találnánk.
Ő is: miképpen mi, úgy jött a világra,
ám ki hitte volna, hogy a menny Királya?!
Születése napján, megmozdult az ég is,
és e nagy eseményt, hirdette a fény is!
Hűvös éjszakában, pihenő nyáj felett,
angyalajk hirdette: Jézus megszületett!
E világra mi is, mezítelen jövünk,
viszont távozáskor, mi ruhát viselünk.
Jézus szegényen jött, mezítelen testtel,
a mi szégyenünkre, mezítelen ment el!
Miattunk bűnhődött, volt elhagyott, árva,
testét mezítelen, verték keresztfára!
Legszegényebb ember, Ő volt itt a földön,
hogy akit megváltott, mennyben gyönyörködjön.
Magát megalázva, foglalta el helyünk,
győzelmét, kincseit, megoszthassa velünk.
MINDIG CSAK ADNI
(ismeretlen költő verse)
A jó öreg kút csendesen ontja vizét
így telik minden napja.
Áldott élet ez, fontolgatom:
csak adni, adni minden napon.
Ilyen kúttá kellene lennem.
Csak adni teljes életemben.
Mindig csak adni?
Ez terhet is jelenthet!
Jó kút, nem érzed ezt a terhet?
Belenézek, tükre rám ragyog,
de hiszen a forrás nem én vagyok!
Árad belém, csak továbbadom,
vidáman, csendben és szabadon.
Hadd éljek ilyen kút-életet,
osszak áldást és sok-sok szeretetet!
Nem az enyém, Krisztustól kapom,
egyszerűen csak továbbadom.
BAJOR LÁSZLÓ: AZ ÉN NÁRDUS-ÉLETEM
Szűkösen éltem és nagyon szegényen.
Féltve őriztem
fehér alabástrom edényem.
Töretlen volt,
színültig drága nárdussal tele.
Mekkora kincs!
Sok színes álmot álmodtam vele.
Terveket szőttem,
Világlott egyre előttem,
vígan villantva a fényen
fehér alabástrom edényem.
Akkor a hajlékomba egyszer
betért megfáradva a Mester,
Tudta, hogy hova készül,
Tudtam, hogy hova készül.
Jeruzsálem távoli ormán
valami titkos vész ül.
Bűnnel, nyomorral, bajjal,
indul a döntő harcra.
... Árnyak lopództak fehér homlokára.
Fájt a tanítványok közömbös arca.
Nem értik? Nem érzik?
Egyedül én érzem? Én értem?
Megy megváltani engem ...
Talán... meghalni értem.
Ott ül fáradtan a Mester.
Sietve kamrámba osontam
s visszatértem a drága kenettel.
Fehér alabástrom edényem,
melyet őriztem rejtve, szegényen,
összetörtem, s a drága kenet
illatosan, ragyogva
szelíd fejére permetezett.
Te meghalsz értem! - árasztotta szét
a lágy illatbeszéd.
Én neked adom az életemet
és a szívem minden szeretetét.
Tékozlás! - zúgtak fel körben.
Megbiztatott
Krisztus szeméből egy meleg sugár,
Tudtam, hogy semmiért se kár:
a kenetér se kár,
Érte kiontott életér se kár:
S áldom a percet, melyben
alabástrom edényem összetörtem.
Én abban élek,
abban a boldog csodamozdulatban,
a Golgotára készülő Királynak
mellyel a nárdusomat odaadtam.
Túrmezei Erzsébet: Fogd a kezem!
A ködön át,
az éjen át,
a mélyen át,
a lápon át,
keresi lelkem otthonát.
Én megállanék,
leomlanék
és botlanék
és hullanék,
és minden veszve volna rég.
De óv a kéz,
és tart a kéz,
és áld a kéz,
a drága kéz.
Elveszni lenne így nehéz.
Csüggedni
miért?
Remegni miért?
Aggódni miért?
Kérdezni miért?
Ki vele járt, mind célhoz ért.
Magamba nem,
erőmbe nem,
imámba sem,
hitembe sem,
de benne bízom teljesen.
Itt a kezem!
Fogd a kezem:
árva kezem,
gyenge kezem!
Tudom, hogy így megérkezem!
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Füle Lajos: B.Ú.É.K!
Bízd
rá magad, csak úgy, mint ezelőtt!
Újra kínál
kegyelmet meg erőt.
Életed a
kezébe veszi Ő:
Krisztusra
nézz! Krisztusban a jövő!
Bódás János: Minden javunkra van
'Tudjuk pedig ,hogy azoknak ,a kik
Istent szeretik, minden javukra van,
mint a kik az ő végzése szerint
hivatalosak"...! (Róma 8:28)
Újesztendő… Nem tudja senki sem,
hogy mi vár reá, merre, hova lép.
Az ismeretlenség ködébe rejtve
mi van: örvény, orom, vagy szakadék?
Nincs kikövezett út, egyenes pálya,
biztos cél felé vezető sínek.
Hogy a holnap titkát kitalálja,
nem adatott meg soha senkinek.
Úgy megyünk a jövő felé, akárha
sötétbe lépnénk… De örvény, verem
felett, – jó tudni – , védőn alánk tárja
hűséges karjait a kegyelem.
Öröm, bánat, élet, halál, akármi
jöhet, a szívem mégse nyugtalan,
tudom: „Kik Istent szeretik, azoknak
minden javukra van!“