VERSEK (2.rész)

[Gyöngyi Harmati]

 

GAJÁRSZKY MAGDOLNA: "MÉGIS TOLVAJ"

Nem vagy tolvaj,sosem loptál.
Csak mikor kértek,nem adtál.
mikor hívtak,te nem mentél,
tetted várták,s te nem tettél.
Szavad lesték,mégsem szóltál,
szívedben közönyös voltál.
Karod kérték,nem nyújtottad,
a más terhét nem hordoztad,
légyen öreg,fáradt,beteg,
nem oszthatta gondját veled.
Szeretetlen,önző voltál,
mindent magadnak akartál!
Ugye mennyit,mennyit loptál?

Reményik Sándor: Vagy-vagy

Vagy egy nagy mű, – vagy egy nagy szenvedély.
Vagy égő nyár, – vagy gyémántfényű tél.

Vagy az Úristen, – vagy az emberek.
Vagy a kolostor, – vagy fészek-meleg.

Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,
Vagy egy asszony simogató keze.

Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,
Jaj, csak ne felemásan, felemásan!

Páskulyné Kovács Erzsébet: 
         A hívő élet nagy tragédiája

A hívő élet nagy tragédiája:

ha nem képes szeretni a szív.
Vagy ha szeret, nem forrásból fakadt,

hamisan csillogó, sótalan víz.

Ízetlen szeretet, nem is kívánatos.
Érzi a másik, hogy idegen.
Pedig ha képmutatás bennem a szeretet:
- inkább azt kívánom, hogy ne legyen.

Mi tudjuk jól, hogy a názáreti
meghalt értünk a hív, és igaz:

de aki nem tanult meg szeretni Őtőle:

üresen kongó hívő marad az.

 

Tudunk már sok mindent. Még tanulhatunk is.
De tragédiánk addig megmarad,

amíg nem tudjuk egymást úgy szeretni:
ahogy Krisztus tanította azt.

Füle Lajos: A hamu tanítása

A hamut néztem reggel odalent
a nagy kosárban, míg pihent puhán,
s szürke elomló halmai felett
megéreztem egy nagy kérdőjelet.

A nagy kosárban benne hallgatott
a fű, a fa, az erdő élete,
és kijelentést hordozott a csend,
hogy hivatásának mind megfelelt.

S míg a kapuban a kosár hamu
útjára készült némán, boldogan,
hogy valahol egy csendes nyughelyen
a földbe térjen s humusszá legyen,

úgy éreztem, hogy láthatatlanul
körülállják a boldog kis szobák,
körülállják a dermedt emberek,
s megköszönik, hogy otthonuk meleg.

Ott álltam én is a kapu alatt,
és megáldottam én is a hamut,
és megköszöntem a kérdőjelet,
melyet szívembe ISTEN így vetett:

“El tudsz-e égni lassan másokért,
mint egy darab fa, hogyha tűzbe vet
dermesztő télben egyszer a kezem?
Szolgálsz-e zokszó nélkül s nesztelen?

Akarsz-e égni szent oltáromon
névtelenül, mint egy a sok közül,
ha életedből csak hamu marad?
Feláldozod-e így is magadat?”

A hamut néztem, s néztem a szívem.
- Árnyékok jártak a kapu alatt -
Én erre képes nem leszek soha,
de JÉZUS él, és áll a Golgota!

És éreztem, hogy Ő a felelet,
és éreztem, hogy benne az i g e n.
Az ISTEN LELKE távlatot nyitott,
ott állt kibontva, ott várt a titok,

hogy végtelen nagy szoba a világ,
s hideg van benne sokszor, vad hideg,
de lángra gyújtott életek dalolnak
az áldozatról, és övék a holnap.

Túrmezei Erzsébet: Menedék a viharban

A fák tövén
azért szelídül szellővé a szél,
mert erejét már felfogták a fák.
Ezt a védelmet keresi
minden odarejtőző kis virág.
De érzi, hogy vihar van.
Együtt szenved a fákkal a viharban,
mert ami szelíd fuvalom a fának
vihar az ibolyának.

Így rejtőzünk a keresztfa tövén.
- Isten rendelte örök menedékül.
Ott minden vihar fuvalommá békül,
mert fölfog villámot, szelet,
s kiterjeszti két védelmező karját

az életünk felett.

Szent-Gály Kata: Kegyelem
 
 Te soha többé nem leszel nyugodt
 s nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
 mert beléd hullott az Isten vetése,
... és azt kitépni nem lehet, - vagy nem mered,
 mert érzed hogy éned jobbik része.
 Azt megteheted, hogy soha nem
 kapálod,
 hogy letaposod a kihajtó ágot,
 hogy nem öntözöd,
 hogy szinte gyűlölöd, - de Harmat is van,
 és akaratlan meglep.
 És valahogyan elindul benned
 egy gondolat, egy szó, egy jóbarát, egy semmi –
s amit már kezdtél elfeledni
 vagy letagadni: duzzad, újra él.
 A gyökér,
 a mag,
 beléd szövődik és szállá fakad
 és vakmerő kalandra bátorít:
 kilépni önmagadból,
 az átlagosból,
 komolyan venni azt, amit hiszel.
(Tulajdonképpen mért nem kezdem el?)
 Tulajdonképpen mért nem kezded el?
 

Dsida Jenő:
Egyszerű vers a kegyelemről

 Csodákat próbáltam:
arannyal, ezüsttel

hívtam a népeket,
jöjjenek énhozzám!
Hiába, hiába,
az arany nem kellett,
az ezüst nem kellett,
nem jöttek énhozzám.

Elmondtam naponta
tíz hegyibeszédet,
gyönyörű szavakat,
igéző szavakat,
hiába, hiába:
egy fül sem fülelte,
egy szív sem szívelte
a hegyibeszédet.

Tüzet is akartam
rakni az erdőben:
nyulacska ne fázzék,
őzike ne fázzék, -
hiába, hiába!
Gyújtófám kilobbant,
és a tűz nem akart
gyúlni az erdőben

... S egyszer csak maguktól
gyűlnek az emberek,
együgyű szavamtól
sírásra fakadnak,
ránéznem alig kell
s a tűz is felszökken, -
az Úr áll mögöttem.

Mihail Lermontov: Imádság

 

Ha sorsom néha megtapos
s bú fogja szívem át,
elmondok egy csodálatos
igéjű mély imát.

Megnyugtató, áldott varázs
árad belőle rám,
s gyógyít a szent vigasztalás,
míg mondogatja szám.

S egyszerre nem fáj semmi sem,
gond és bú nem sebez,
sírok, hiszek s nehéz szívem
oly könnyű, könnyű lesz.

(fordította: Áprily Lajos)

Moldován Vilmos:Alap
Kolozsvár, 1952. január 6.

Rakhatod a téglát egymásra,
tetőt emelhetsz, szépet, nagyot,
de ez hasztalan, ha alája
nem tettél egy szilárd alapot.

Higgy, tanulj, vagy űzzél álmokat,
fess ábrándokból délibábot,
alap nélkül széthull légvárad
és összeomlik kis világod.

Ezért építs a jó alapra,
Jézusra, ki mindent alkotott,
s ha zúg a hab, a lét vihara,
nem ér téged, csak az Alapot!

Reviczky Gyula: Miatyánk

Urunk, atyánk, az ég lakója;
A csillagoknak alkotója,
Ki fenntartod mindenütt a rendet;
Dicsőség a te nagy nevednek!

Az igazak, jók, akik élnek,
Mindenha csak benned remélnek.
Te vagy az ő buzgó imájok:
Ó, jöjjön el a te országod!

Erős vagy, jó vagy, bölcs, igaz vagy:
Belátásod mindent igazgat.
Adsz örömet, csapást, kegyelmet:
A te akaratod legyen meg!

Panasz sosem jön ajakunkra;
Csak te ne hagyj soha magunkra.
S ki élni engedsz, add nekünk meg
Ma s mindennap a kenyerünket!

S ha bűntől (hisz' gyöngék vagyunk mi!)
Nem bírunk néha szabadulni;
Bár a fenyítés téged illet;
Bocsásd meg a mi vétkeinket!

S mivel gyöngék vagyunk a jóra:
Legyen hát vétkeink adója,
Hogy amidőn felebarátunk
Bánt, néki szívből megbocsátunk!

Száz fájdalomnak, száz veszélynek
Vakon megy itt a test s a lélek.
De mi fogjuk kerülni mindet,
Csak meg ne kísérts soha minket!

Miatyánk! Büntess, hogyha kell, de
Taníts imára, türelemre.
S ki örök, égi dicsben állsz fenn:
Ó, ments meg a gonosztul. Ámen!

Bódás János: Ne vesztegelj!

Hozzád pásztorok és bölcsek
meghódolni jöttek,
s gyönyörködtek… örvend a szív
minden újszülöttnek.
Kedves vagy te, ahogy anyád
dajkál mosolyogva.
Mintha tested harmatos, friss
virágszirom volna.
S milliók, akik éj s nap csak a
testért robotolnak,
ma lélekben jászolodhoz
elzarándokolnak.
De én ennél messzebb látok:
látom a keresztet,
melyre értem áldozatként
durván felszegeztek.
Látom a vért, mely a sötét
bűnt tisztára mossa,
s látom a nagy követ a zárt
sírról félredobva.
Látlak mennybe emelkedni
megdicsőült testben,
s tudom: tiéd a hatalom
földön és a mennyben.
Ezért van jó békességem,
neved ezért áldom,
nekem már nem kisded vagy, de
Megváltóm, Királyom!
Ajánlás:
Ünnepelj, de ne vesztegelj
ott a jászol mellett,
azt ismerd meg, kiben minden
ígéret betellett!
Hited reményt, békességet,
üdvösséget úgy hoz,
ha eljutsz a kisdedtől a
győzelmes Krisztushoz.

Túrmezei Erzsébet: Még a szív is kevés

Ha megszólalok, ha beszélek,
sohase hangozzanak
mitseérõ, mitsesejtõ,
mitsesegítõ, üres szavak !
Legyen ott a szívem a szóban!
Egész szívem !

De még a szív is kevés,
Krisztusom, tégy csodát velem !
Szívemben is,
szavamban is
Te légy jelen !

S akármit teszek, a parányi tettek,
mozdulatok is áldássá lehetnek,
csak semmit ne végezzek sohasem
gépiesen !
Legyen ott minden tettben a szívem !
Egész szívem !

De még a szív is kevés.
Krisztusom, tégy csodát velem !
Szívemben is,
tettemben is
Te légy jelen ! 

Bódás János: Útjelző tábla

Vigyáz a falvak szélén s ott áll
a szétfutó keresztutaknál.
Vigyáz, mindig útfélen állva
s irányt mutat mellén a tábla.
Lábára indák tekerőznek,
a barmok hozzá dörgölőznek,
vállára galamb, varjú száll,
az útról ráfreccsen a sár,
nap vakítja és veri zápor,
megrepedez a tél fagyától,
kölykek vágnak belé sebet,
beszennyezik kósza ebek,
de jó- s balsorsban egyaránt
áll és mutatja az irányt.

Mellette bölcsek és bolondok
cipelnek álmot, vágyat, gondot,
jönnek és mennek ifjak, vének,
nászmenetek és temetések,
ő áll és tűr s nem válogat,
mindenkinek utat mutat.

Útjelzőtábla lettem én is
ott, hol az út Isten felé visz.
Embersorsok útfelén állva
mutatok mindig egy irányba:
Krisztus felé. Nap szúr, ver zápor,
didergek a közöny fagyától,
bűn-indák reám tekerőznek,
rút vágyak hozzám dörgölőznek,
vállamra kétség-varjú száll,
s fülembe azt kiáltja: kár!

Az élet sara rám frecseg,
megsebeznek gonosz kezek,
de jó- s balsorsban egyaránt
állok, s mutatom az irányt,
akik mellettem elhaladnak,
a fáradt tékozló fiaknak.

Mellemről Isten lángírása
beragyog ködbe, éjszakába
s szinte kiáltja: emberek,
mindnyájan erre menjetek,
a Krisztus jár előttetek,
nála lesz békességetek,
csak a nyomába lépjetek,
szárnnyá válik keresztetek!
Hát bízzatok és higgyetek,
s szeressetek, szeressetek! 

Túrmezei Erzsébet: Pótvizsga szeretetből

A Mester nagy iskolájában 
Ma szeretetből pótvizsgáztam 
Tanítóm előtt remegve álltam. 

Az első vizsgám én elbuktam, 
A tételt bár kívülről tudtam, 
De gyakorlatilag azt előadni nem tudtam. 

Szerettem én ki engem szeret, 
Minden jó embert, akit csak lehet, 
De az ellenségemet?! 

Aki rágalmaz, kinevet? 
Ad mindenféle csúfos nevet, 
Gyaláz és megaláz engemet? 

Ilyet nem tudok szeretni: - NEM! 
És ezt húztam ki, ez volt a tételem. 
Hogy ellenségemet is szeressem. 

Szereted? - kérdezte tanárom, 
Az én Mesterem és Megváltóm. 
Nem tudom! - hiába próbálom. 

Szelíden mondta, de erélyesen: 
Pótvizsgára mész! És ha mégsem 
Tanulod meg, megbuksz egészen. 

A szeretet nehéz tétel. 
A legtöbben ebben buknak el, 
Mert aki bánt, azt is szeretnünk kell. 

De Mesterem tovább tanított, 
Különórára hívott, 
Szeretetével sokat kivívott. 


Mutatta kezén, lábán a sebet, 
Hogy mennyit tehet a szeretet, 
Eltűri a kereszt-szegeket. 

Eltűri a gúnyt, gyalázatot, 
Töviskoronát, nehéz bánatot. 
A dárdaszúrást, mit értem kapott. 

Megrendültem egész szívemben. 
Hát a szeretet ilyen végtelen? 
Tanítóimtól tanulni kezdtem. 

Megnyerheted vele úgy lehet, 
Hogy ő is megtér, hogy ő is szeret, 
Ha látja a te szeretetedet. 

Így tanított, szívem felrázta. 
Látta, hogy hajlok a tanításra. 
Szeretetét szívembe zárta. 

És most pótvizsgáztam belőle, 
Ott volt ellenségem is, 
Gúnyos megjegyzést kaptam tőle. 

De én szeretettel feleltem, 
S e szeretettel őt megnyertem, 
És a pótvizsgán általmentem. 

Tovább tanulok, tovább megyek. 
Vannak szeretet egyetemek, 
Magasak, mégsem elérhetetlenek. 

Mert más tudományt, sokat tanulhatok, 
Megcsodálhatnak, úgy vizsgázhatok, 
De ha szeretet nincsen bennem 
Semmi vagyok

A KISMADÁR

 

http://www.youtube.com/watch?v=QndpTtrJt5A

 

Helen Keller: Köszönöm, Istenem, fogyatékosságomat

Köszönöm, Istenem, fogyatékosságomat,
mert általa találtam meg
magamat, munkámat,
... sőt téged, magadat is Istenem!
Köszönöm, hogy életem sötét és néma éveiben
használtad életemet valami célra,
melyet ugyan nem ismerek,
de egy napon majd mindent meg fogok érteni
és akkor nagyon elégedett leszek.

Hiszem, hogy az életet azért kaptuk,
hogy növekedjünk a szeretetben.
Hiszem, hogy Istenem bennem vagy,
miként a nap a fényben és az illat a virágban.

Fény az én sötétségemben!
Hang a csöndemben.
Hiszem az örök életet.

Hiszem, hogy ott enyémek lesznek azok az érzékek,
amelyeket most nélkülözök,
és hogy odaát csodaszép otthonom lesz
telve színnel, zenével,
a virágok bólongatásával
és szeretteim arcával.

Ki vagyok? A szokásaid.
(Ismeretlen szerző)

Állandó útitársad vagyok,
vagy legjobb segítséged, vagy legnehezebb terhed.
Továbbsegítelek, vagy sikertelenség felé húzlak.
Parancsodra várok.
Felét átadhatod annak, amit teszel.
... Végrehajtom gyorsan és hibátlanul,
Könnyen kordában tarthatsz, csak légy szigorú hozzám.
Mutasd meg nekem pontosan, hogyan végezzek el valamit.
Pár lecke után már magamtól is megteszem.
Minden nagy embernek szolgája vagyok,
de nem kevésbé a szerencsétleneknek is.
A nagyokat én tettem naggyá,
a szerencsétleneket én tettem szerencsétlenné.
Annak ellenére, hogy nem vagyok gép,
egy gép precizitásával dolgozok.
Amelyhez egy ember intelligenciája társul.
Hasznodra vagy romlásodra működtethetsz engem;
Nekem teljesen mindegy.
Fogadj el, képezz, legyél hozzám szigorú,
És az egész világot lábaidhoz vetem.
Vegyél könnyedén, elpusztítalak.
Ki vagyok? A szokásaid."


Túrmezei Erzsébet: Maradj a helyeden

Maradj a helyeden
ahol Isten látni akar!
Ő tudja mi használ, s mi fenyeget,
elrejt, ha kell, be is takar!

Maradj a posztodon! Ott a helyed.
Ha elfogadtad, amit ő ígért,
a legjobb dolog: hinni!
Az Ő szent lényét sérti a „miért”,
és a te Igéd: bízni!

Maradj a helyeden, ha fárasztó is,
és a feladat nehéz,
az Úr ismeri szíved titkait,
Ő rád szeretettel néz.
A világ csak kínoz és elárul,
fordítsd el tőle arcod!
Az Úr irgalmán szíved elámul,
csak Őt dicsérje hangod!
Krisztus Megváltód! Ő a Vezéred,
ha nehéz úton vezet,
tanítja az engedelmességet,
s életed boldog lehet!
Ő már előre kiválasztotta,
utad merre vezessen,
lépésről lépésre eléd hozza!
Te maradj a helyeden!

Király Kató: Meg van írva

Isten jövendőt mond,
- Sátán következtet.
Isten kötelet old,

- Sátán meg hálót vet.

Jézus igazat szól,
-Sátán mindig hitet.
Jézus óv a bajtól,
-Sátán öli a hited.

Jézus csodákat tesz,
- Sátán utánozza.
Jézus üdvöt szerez,
- Sátán a gyászt hozza.

Jézus a hű barát
- Sátán ellenséged.
Hallod Jézus szavát?
Vérét adta érted!

Ő igazán szeret
Hallgass a szavára,

Ne adj soha teret
A Sátán számára.

A jelszavad legyen
Az, hogy "meg van írva!"
Sátán bármit tegyen,
Hamisan tanítva.

Intsen szent Igéje
Jusson az eszedbe,
Mert Isten beszéde
Fegyver a kezedbe!

Király Kató: Új élet Krisztusban

Minden nap meghalni a bűnnek
Ez az igazi, nagy, boldog ünnep.
Minden nap arról elmélkedni,
Hogyan kell Jézust hőn szeretni.
Minden nap ünneplőbe járni,
Fehér ruhában Jézust várni.

Ez már új élet - Krisztusban!
Mikor Igéje csontban, húsban,
A vérben, szívben és elmében
Ott él, a gondolat mélyében,
Ekkor már elmondhatjuk bátran,
Hiszünk Isten szent Bárányában.

Hiszünk a szabadító vérben,
A kegyelem nagy erejében,
Mert valóság, és nem elmélet
A Krisztusban elrejtett élet.
Mikor már semmi sem sajátunk,
Mert Jézus a mi Igazságunk!

Lukátsi Vilma: Azt, ami fájt

Azt, ami “plusz” volt az életemben, 
Ma azt szeretném megköszönni! 
Amikor vidáman harsonáztam, 
nemigen tudtam Eléd jönni, 
elégedett, boldog napjaimban 
olyan könnyen elbíztam magam, 
ha valami eredményt elértem, 
szinte dicsért a saját agyam… 
Nem. Ma azt szeretném megköszönni, 
ami f á j t nekem: nyersen, nagyon, 
amikor azt kezdtem énekelni, 
hogy “Uram, irgalmad szomjazom!”

Énekeltem… hang és dallam nélkül, 
és Rád kapcsolódott a tekintetem, 
mert azt csak a könnyeken át láttam, 
Mindenség Ura: Atyám vagy nekem! 
A szenvedésben néven szólítottál, 
a szenvedésben ott voltál velem! 
Hogy oltókésed elevenbe vágott, 
Az volt számomra a kegyelem!

Ez a “plusz” az ember életében: 
a megtisztító áldott fájdalom, 
akkor is, ha minden fény kialszik, 
más szavunk nincs, már csak az hallatszik, 
hogy “Uram, irgalmad szomjazom!”

Pecznyík Pál: Mi az imádság?

Az imádság: hívő ember lélegzetvétele; érte szíve Isten iránt, hálával van tele. Az imádság: égbe szálló mélységes hódolat; Istenünkkel a legbensőbb, szent, titkos kapcsolat. Az imádság: beszélgetés, őszinte, gyermeki; Atyával, ki a gyermekét, áldja és szereti. Imádság: a lélek szerve, amellyel lélegez; imádság nélkül a lélek, elsorvad, vége lesz! Az imádság: lelkünk szárnya, mely felfelé emel; Isten trónja elé suhan, s eléje térdepel. Az imádság: csodás ének, lelkünk szép éneke; miért nincs a szívünk mindig, ily énekkel tele? Az imádság: betegeknek esdő, mély sóhaja; Isten a sóhajt is hallja, s nem veti el soha. Az imádság: lelki fohász, Istenhez, kit szeret; aki Fiát áldozta fel, minden bűnös helyett! Az imádság: földi kérés, válasz rá mennyben van; Atyánknál, kit válaszáért, imádunk boldogan. Az imádság: hálaadás a sok szépért, jóért; mellyel Atyánk betölt minket, Fia váltságáért! Az imádság: csodás oltár, melyen áldozhatunk; hálaáldozattal azért, amit ad hű Urunk. Az imádság: felelősség, mert felelős vagyok; azokért, kiket imámban, szívemben hordozok. Az imádság: emberekhez lehajló szeretet; imádságban ölelhet át szívem, bús szíveket. Az imádság: vallástétel, merjük hát vallani; Megváltónknak Jézust, aki meg is tud tartani!  Az imádság: lelki szemünk, amellyel láthatunk; már láthatjuk égi hazánk, melyet ád hű Urunk! Az imádság: felemelt kéz, s míg felemelve van; bűnünk felett, világ felett, győzhetünk boldogan. Az imádság: mély hódolat, hű Teremtőnk előtt; alázatunk, ha őszinte, Szentlelkével betölt. Az imádság: bűnvallomás, ha bánt, kínoz a bűn; ki őszintén bánja bűnét, azon megkönyörül! Az imádság: alázatos bűnbocsánat kérés; kinek Isten megbocsátott, nincs már abban félés. Az imádság: megbékülés égi Teremtőnkkel; aki békére törekszik, minden gyermekével. Az imádság: már e testben, drága benső élet; hűséges imádkozókra vár, az örök élet!

Pecznyik Pál: Fehér lelki ruha

Szólt az Atya: Óh, gyermekem,
foltos ruhád nem nézhetem.
Kilátszik abból a térded,

szebb, új ruhát adok néked.
Régi ruhád ócska, tépett,
kapsz helyette hófehéret.
Már a földön abban járhatsz,
egykor elém abban állhatsz.

Szólt a gyermek: tudom Atyám,
foltos, kopott lelki ruhám.
Nem csoda, ha elnyűtt szegény,
születéstől koptatom én.
Hűségesen szolgál engem,
nehéz volna levetkeznem.
Szakadt térdét megfoltozom,
elég lesz, míg itt hordozom.

Ám az Atya nem engedett
szégyen látni így gyermeket.
Nyűtt ruhát keresztre tette,
Fiáét adta helyette!
Óh, ki látott ilyen cserét?
Újat kapni rongyosért?
De Golgotán ez ment végbe,
érte omlott Fia vére!

Gyermeke ezt megértette,
nyűtt öltönyét levetette,
nem feledi azt a napot,
melyen fehér ruhát kapott.
Mint szemére, vigyáz rája,
sokba került új ruhája!
Hiszi, nem kopik el többé,
mennyben hordja majd örökké!

Füle Lajos: Ne nyugodj bele

Ha azt látod, hogy lelki életed

örömhiányos, kiüresedett,

fogytán hited és hálád is vele,
ne nyugodj bele!

Ha azt látod, hogy gyülekezeted
tagjaiban is kihűl a szeretet,

nagy része fásult, közönnyel tele
ne nyugodj bele!

Ha azt látod, hogy egyházadban is
akad kór, s némely tanítás hamis,
hogy alig látszik KRISZTUS élete,
ne nyugodj bele!

Ha azt látod, hogy fáj e nép, e föld,
hogy magad sem vagy senkinél különb,
s nincs újulás itt, bárhogy kellene,

ne nyugodj bele!

Mert könyörögni, sírni lehet itt!

Maga a LÉLEK is esedezik,
s minden megbánt bűn semmivé lehet,
ha az ÚR veled.

Kárász Izabella: Fehér ruhában

Kivételes nagy kegyelem,
Az élet sáros mocsarában
Megtarttatni hűségesen
Hófehérszínű, szép ruhában!
Átvergődni mocsoktalan
S úgy lépni fel az Úr elébe.
Tiszta ruhában, zajtalan
Beolvadni a csendességbe.

Itt minden lárma, vad zsivaj
Csak megriaszt, de el nem kábít,
Mert nincsen olyan földi zaj,
Mi eljuthatna a halálig,
Mi átjutna az életen
Mely tündöklőn és hófehéren
Most indul át a végeken
S az Úr elébe megyen éppen.

Fehér ruhát ad ránk az Úr,
Úgy indít el a messzi pályán,
Jaj annak, kinek foltokat
Lát majd a fehér, szép ruháján.
Bármerre járj: el ne feledd,
Sorsodnak egy a hivatása:
Átmenni a világ felett
Hófehérszínű, szép ruhába’!

Nincs ennél szentebb hivatás,
Nagyobb öröm, tisztább varázslat.
Magasztos, égi hitvallás:
Megőrizni fehér ruhádat,
Megőrizni a szívedet,
Hogy méltó légy az égi fényhez,
Mikor majd Isten bevezet
A királyhoz, a Vőlegényhez.

Kivételes nagy kegyelem
Az élet útvesztő telében
Megtarttatni jó melegen,
Megtisztult szívvel, és fehéren.
Uram, nem kérünk egyebet
Az élet sáros mocsarában,
Mint, hogy meglássunk Tégedet
Hófehérszínű, szép ruhában…

Bódás János: Bűnös vagy 
(Jakab 4:17)

 

Nem loptam, nem csaltam, nem öltem 
– ki mondja, hogy bűnös vagyok?

Hogy néha botlik is az ember
 – hiszen nem vagyunk mi angyalok.

Lám, templomba is járok, 
van bennem hit, remény, szeretet.

Imádkozom is, s mindig kérem
a mindennapi kenyeret.

 

Hát miért haragszik rám az Isten 
s az ártatlant miért veri?

Büntesse azt a sok gonoszt, 
akikkel a világ teli.

Így beszélsz, de felel az Isten: 
ember, ne áltasd magad!

Ki tudna jót cselekedni és nem teszi, 
bűnös az és bűnös marad.

 

Hány sírót láttál, hány sebet, 

s nem adtál vigaszt, balzsamot.

Hány éhező került az utadba,
Hány árva, rab, elhagyott.

Mit tettél értük, hány esengő 
szemből lobog feléd a hála?

Nem terhel összetört szívek, 
hit, erény s igazság halála? 

Hallgattál, mikor szólni kellett 
s hagytad, hogy csaljon a hamis.

Falaztál a paráznaságnak,
s parázna voltál magad is.

Rohan a bűn, tombol, éget, 
miért nem veted elé magad?

Ki tudna jót cselekedni
és nem cselekszi, 
bűnös az és bűnös marad.

 

Ki Istené, most nem lapulhat. 
Igaz vagy? Színt kell vallanod.

Mit más suttog, a háztetőkről 
kel azt néked kiáltanod.

Ne áltasd magad langyos 
kegyesség kéjében!

Tégy, küzdj, 
állj ki hát az igazságért, 
ha keresztre visznek is, 

mint Isten fiát.

 

Ezernyi vád szól ellened – s te igaz vagy?

Ím döntsd el magad.

Ki tudna jót cselekedni 
és nem cselekszi,

Bűnös az és bűnös marad.

 

Füle Lajos: A szépség

A szépség volt az álmom,
szépség a mágnesem.
Tán ott is megtaláltam,
ahol más senki sem.

Volt úgy, hogy életemben
tombolt a bú, a gond,
mégis nyomára leltem:
tüskék közt rózsa volt.

Rejtőzve is közel jött,
bármerre vitt az út,
hol egy mosolyba fészkelt,
hol egy kis dalba bújt.

Hol illanó madárka volt,
hol hímes lepkeszárny,
hol múló, ritka mámor,
hol hamvas, tiszta lány.

Hol halkuló harangszó,
hol zsoltár ritmusa,
gyerekhang, messze hangzó,
vagy hangtalan ima.

de mindenütt elértem,
de szüntelen elért.
A szépség volt az élet,
az élet volt a szép.

Túrmezei Erzsébet: Fohász

 

Keserű kérdések
egész özönével
kínoztam a lelkem.
Feleletet, választ
egyikre se leltem
nélküled, Úr Jézus.

Kegyelmeddel nyílt meg
mindegyik miértnek
titkos művű zára.
Tebenned találtam
életem céljára.
Tebenned, Úr Jézus.

Most már, bármi fájjon,
minek kérdjek? Tudom,
aranykalászt terem
fájdalmak vetése.
Áldott a Te kezed
minden vezetése.
Csak vezess, Úr Jézus! 

TÓTH ÁRPÁD: RÁDIÓ

A rádió kagylóját felveszem,
Kint már az utca tele van setéttel,
Akár a szívem. Hallga! Muzsika!
Valami messzi jazzt üzen az éter.

Milyen vonító, furcsa hangtömeg!
Züllött és édes, fájdító és kába,
Mintha az alkony minden bánatát
Felitta volna a zene magába:

Hörgést, sikolyt, átkot, mint sok lila
És sárga szeszt a részegek a bárban -
Mitől rúgtál be, bolond muzsika,
Míg bolyongtál a fekete határban?

Honnan jössz? Tán egy hamburgi lokál
Sóhajtott el, míg homlokán kigyúlt a
Rossz vérnek kiütései gyanánt
Reklámlámpái vörös koszorúja?

Merre jártál? Hány világrészen át,
El, Indiákig s vissza, s fel, a holdig,
Keresve azt a sehol sincs helyet,
Ahol a lét fájó titka megoldik?

Jártál a bányászfalvak olajos
Mellű lakói közt, kik skót dudával
Rázzák össze rossz tüdejükben az
Avas szénport a fák hűs illatával?

Voltál Kongóban, fülledt gumi-táj
Rabjainál s kulik közt, Ázsiában?
Szálltál orosz steppéken és a csonk
Magyar mezőkön, mind búsabbra váltan?

Mi mindent ittál, részeg muzsika,
Hogy mire ideájulsz a fülembe,
A charleston kéjes, fátylas ritmusa
Úgy döng, mintha kivégzés dobja lenne?

Szemem lehúnyom... S szédült vízió
Forog rám, - egy nagy szaxofon buján szól,
S a vad alkonyban táncol a világ,
S minden táncos a sírja felett táncol.

Móra Ferenc: A szív

A szív a legfurcsább csavargó,
vigyázzatok reá nagyon!
A megszokás halála néki,
de mindig kész van útra kélni,
ha nyílik rája alkalom.

A szív a legfurcsább csavargó,
a tolvaj-utat kedveli,
hiába tiltja tilalomfa,
nem hajt veszélyre, tilalomra,
még vakmerőbben megy neki.

A szív a legfurcsább csavargó,
minden lépése új talány:
onnan szalad, hol rája várnak,
s hívatlanul oson be másnap
pár ragyogó szem ablakán.

A szív a legfurcsább csavargó,
ne bánjatok durván vele!
Mert ahonnan elűzték egyszer,
hívhatják vissza bár ezerszer,
nem látják többet sohase.

A szív a legfurcsább csavargó -
dölyfös kacajjal elszalad,
hogy megalázva, elgyötörve
visszalopódzék a küszöbre,
hol csupa dacból megszakad.

Egy jól sikerült év receptje

 

Vegyünk tizenkét hónapot és tisztítsuk meg minden keserűségtől, 
büszkeségtől, kapzsiságtól, irigységtől, félelemtől.

Osszuk fel a hónapokat 30 vagy 31 napra, így a készletünk elég lesz egy teljes évre.
Minden napot külön készítünk el: egy rész munkából, egy rész nyugalomból, két rész vidámságból.
Keverjünk ehhez három púpozott evőkanál türelmet és egy csipetnyi tapintatot.

Ezután az egészet bőven öntözzük meg szeretettel.
Az elkészült napokat díszítjük egy-egy csokor figyelmességgel.

Naponta tálaljuk derűsen egy csésze frissítő kávéval, és határtalan isteni bizalommal.