P. Kende: Adni, amit kaptunk

[Biblia Szól Üzenetek]

1Sám 1:27-28  Ezért a fiúért könyörögtem, és az Úr megadta kérésemet, amelyet tőle kértem. Most azért én is az Úrnak szentelem; teljes életére az Úrnak legyen szentelve! És imádkozának ott az Úrhoz.

Amikor arra gondolunk, hogy Isten mit csinál az életünkben, akkor az nagyon különleges dolog, mert Isten annyi mindent ad nekünk igazán. Úgy is mondhatnánk: rengeteg dologgal megajándékoz minket Krisztusban. Ez olyasvalami, amit nem látunk egyből. Amikor valaki megtér, akkor az nem egyértelmű, hogy mit is jelent, de idővel egyre inkább látjuk, hogy Isten mennyi mindent adott nekünk.

Isten adott nekünk új szellemet – 1Kor2 –, adott nekünk új elmét, Róm 12. Adott nekünk új szívet, új célt, új irányt. Amikor Krisztushoz jöttünk, akkor rengeteg ajándékot kaptunk. Van is listánk 95 dologról, amit kaptunk, amikor újjászülettünk. Ezekről sokat tanulunk közben, növekszünk ebben, és megértjük ezeket.

Egy értelemben azt mondhatnánk – Eféz 1:6 –, hogy az Ő kegyelmével ajándékozott meg minket a Szerelmesben, Jézus Krisztusban. Ő megajándékozott minket ezzel. Amit kaptunk, az nagyon gazdag az életünkben, és nagyon élvezzük igazából. Sok mindent kaptunk, olyanokat akár, amiket nem is soroltam fel.

Mire kaptuk ezeket? Több haszna is van a dolognak. Amikor egy gyerek kap valamit a szüleitől – például karácsonyra –, akkor remélhetőleg azt látja abból, hogy a szülei szeretik őt. Feltéve, hogy az nem zokni és alsónadrág, mert ezek azok az ajándékok, amiket a szülők szeretnek, a gyerekek nem annyira. :-) Van viszont más céljuk is azoknak.

2Móz-ben amikor Isten kiviszi Izrael fiait Egyiptomból, akkor azt mondja:

2Móz 3:22  Kérjen azért minden asszony az ő szomszédasszonyától és háza lakó asszonyától ezüst edényeket és arany edényeket és ruhákat; és rakjátok azokat fiaitokra és leányaitokra, s így fosszátok ki Egyiptomot.

Érdekes ez a vers, mert azt mondja: így fosszátok ki Egyiptomot; és akkor úgy tűnik, hogy ez valami svindli. Ugyanakkor, ha belegondolsz ebbe, négyszáz éven át ingyen dolgoztak, úgyhogy Isten most adta oda nekik a négyszáz évi bérüket visszamenőleg. Nem üres kézzel mentek el a rabságuk házából, ami egyébként különleges dolog.

Ha jól emlékszem a történetre, egy orosz cár kérdezte egy hívőtől: „Miért kéne nekem hinnem a Bibliában? Mondj egy dolgot!” A hívő gondolkodott kicsit, és nagyon egyszerűen azt mondta: a zsidók; és igaza volt. Ilyen nincs, hogy egy nép rabszolga, aztán kimennek onnan. El is engedik őket, és nem csak kimennek onnan, hanem ráadásul gazdagon mennek el. Sok mindent visznek magukkal.

Elvihették magukkal Egyiptom kincseit. Elvihették magukkal mindazt, amit nekik sem akartak adni, de Isten úgy rendezte el, hogy ők megkapják ezt és vihessék magukkal. Aztán vitték ezt a gazdagságot magukkal. Mire való volt ez? Isten hagyta, hogy ez náluk legyen egy darabig, de 2Móz 35-ben azt olvassuk, hogy volt ennek egy nagyon gyakorlati célja.

2Móz 35:4-5 És szóla Mózes az Izrael fiai egész gyülekezetének, mondván: Ez az, amit az Úr parancsolt, mondván:  Szedjetek magatok közt ajándékot az Úrnak, mind, akinek szíve önként hajlandó arra, hozzon ajándékot az Úrnak, aranyat, és ezüstöt, és rezet.

És fonalat, és bőröket, és olajat, és aromákat, és ékköveket; mindenféle gazdagságot, 2Móz 35:6-9. Ez érdekes. Egyiptom kincseinek célja volt: a mesteremberek, akik készítették Isten házát, azok felhasználják a Szent Hajlék építésére. Az volt a célja, hogy ezeket használják később Isten dicséretére. Ez érdekes gondolat.

Erre gondoltam Annával kapcsolatban is. Ő kért gyermeket az Úrtól, meddő volt, nem lehetett gyermeke, imádkozott érte. Kérte azt a gyereket, és sírt, és könyörgött, és bízott Istenben. Kérte Őtőle. Aztán megkapta. Aztán fogta azt a gyermeket, visszavitte és azt mondta: „Ez a gyermek az Úré, az Úrnak fog szolgálni. Ő ajándékba van nekem, az én fiam, én szeretem őt, de ő az Úré.” Ez nagyon tetszik nekem, ahogy csinálta.

Mert nem úgy csinálta, hogy megszülte és aztán azt mondta: látni sem akarom, mert úgysem az enyém, úgyhogy vigyétek. Nem úgy volt, hogy megszületett a gyerek és nagyon hamar átadta. Nem, hanem szoptatta, amíg lehetett. A gyermek még kicsi volt, nevelte, megszerette, törődött vele, kötődött hozzá, és aztán odaadta az Úrnak, amikor az a gyermek drága volt. Erre gondoltam, hogy ez annyira különleges.

Anna nem olyasvalamit adott, ami neki értéktelen volt. Nem védte magát ilyen módon, hogy azt mondta volna: az Úr ezt csak kölcsönbe adta nekem, ez nem is az én gyerekem. Hajlandó volt megszeretni azt a gyereket, aztán a szeretetével együtt odavinni Istennek és azt mondani: rendben, Uram, akkor ő Téged fog szolgálni, ő a Tiéd lesz. Valami nagyon drágát adott.

Ez annyira tetszik nekem, mert néha úgy gondolkodunk: Uram, kérj tőlem bármit, ami mellékes nekem, és én azt Neked adom. Nem így mondjuk, hanem azt mondja Isten: „Elengednéd ezt a dolgot? Azt a véleményt magadról? Azt a haragot a másik felé? Azt a korlátot, amiről mindig úgy érezted, hogy biztonságot ad neked? Megtennéd, hogy átléped Velem?”

Isten vezet minket és kihív minket. Azt mondom: „Ó, Uram, nem lehetne, hogy valami mellékeset kérj tőlem? Azt nem tudom megtenni. Ez túl nagy falat nekem. Én nem tudom alávetni magam. Én nem tudom elfogadni a vezetést. Én nem tudok megbocsájtani. Én nem tudok türelmes lenni. Én nem … Uram, valami mást kérj tőlem!” A kérdés az: mi értéke van annak, ami nem drága nekem? Olyasmit adjak az Úrnak, ami mellékes? Ez kihívás mindannyiunk számára, tudom.

Egy házas hétvégén – októberben fogunk menni ebben az évben, írd be jó előre a naptáradba, tervezd, hogy ott leszel a házastársaddal – az egyik feleség azt mondta: „Ha tényleg meg akarja mutatni, hogy szeret, akkor elmosogat. Tudom, hogy ez olyan, amit gyűlöl. Tudom, hogy ki nem állhatja. Tudom, hogy gyűlöli minden pillanatát annak, amikor csinálja, de jobban szeret engem, mint amennyire utálja ezt.”

Arra gondoltam, hogy nem így van valóban? Annak van értéke, ami drága nekem. Elengedek valamit, ami drága nekem. Az én házasságomban sok-sok év alatt volt egy alkalom, amikor nekem volt igazam tényleg. Többnyire a feleségemnek van igaza, de milyen könnyű lenne ragaszkodni ahhoz az egyhez: „Emlékszel? Akkor is nekem volt igazam!” – mintha lett volna másik alkalom. Akkor tudom-e azt mondani: „Kit érdekel? Én jobban szeretlek ennél.” Erről beszélek.

2Sám 24:21 Dávid be akart mutatni egy áldozatot az Úrnak, és Araunának, az egyik alattvalónak a szérűjén akarta ezt csinálni.  Azt mondta: add ezt nekem, hogy áldozatot mutassak be. Az ember neki adta: a tiéd ajándékba, te vagy a király. „Nem. Áron veszem meg tőled.” „Ingyen adom.” „Nem, nem! Hogyan mutathatnék olyan áldozatot az Úrnak, ami nekem semmibe sem került?” Erről beszélek.

Anna kapott egy nagy ajándékot: Sámuelt, az első gyermekét, a fiát, az egyetlen fiát. Isten megengedte neki, hogy időt töltsön vele és megszeresse őt. Egy értelemben még nehezebb volt odaadni így. Anna mégis odaadta őt, mert azt mondta: ezt ígértem, úgyhogy, Uram, ő a Tiéd.

Aztán ugyanez történt a zsidókkal. Amikor kijöttek Egyiptomból, akkor gazdagságot hoztak magukkal, akik rabszolgák voltak. A nőknek fülbevalóik voltak, nyakláncaik és karpereceik, és életükben először tükreik. (Lehet, ez nem volt áldás. :-)) Életükben először gazdagságuk volt. Viszonylag kevés helyen tudták elkölteni a pusztában :-), de mégis volt valamijük.

Aztán mire való volt ez? Istennek volt egy szándéka, de először Isten hagyta, hogy egy darabig náluk legyen, hogy azt mondhassák: van két pár fülbevalóm, cserélgethetem őket. Aztán Isten egy nap azt mondta: „Ez önkéntes, de itt az idő, hogy építsetek egy Szent Hajlékot. Mindenki, akit Isten Szelleme indít, az hozzon és adjon.” Aztán gazdagon adtak.

Arra gondoltam, hogy ez mennyire különleges, mert ki ragaszkodik leginkább ahhoz? Azt gondolom, hogy az, aki rabszolga volt és semmije nem volt, az kapaszkodik a gazdagságba természetszerűen. Az ragaszkodna hozzá, mert soha nem volt semmije. „Uram! Végre van valamim, és ezt is el akarod venni tőlem? Ne tedd ezt velem!” Isten azt mondja: igen, add nekem, és bízz Bennem, hogy valami jobbat tartogatok neked.

Gondolj bele: ők adtak borzbőröket, adtak karmazsin fonalat, színes ruhákat, drágaköveket. Mire volt az jó? Arra, hogy a szomszéddal szemben lehessen villogni: nekem jobb van. (Tudom, hogy ez fontos dolog, de … :-)) Ugyanakkor mi lett belőle? A Szent Sátor, az áldozatok helye. Az a hely, ahol imádhatták Istent. Az, ahol meg lett erősítve minden évben, hogy a bűnök meg vannak bocsájtva.

Az a hely, ahol elengedhették a bűntudatukat. Az a hely, ahol szabadok lehettek. Az a hely, ahol mindannyian egy szinten állhattak Isten előtt. Amíg a főpap benn volt az Engesztelés napján, mindannyian izgalommal és szent örömmel várhatták, hogy Isten megbocsájtott. Mennyivel nagyobb ez, mint az a drágakő, vagy a nyaklánc, vagy a karperec, vagy a tükör, vagy bármi más, amit ők odaadhattak! Mennyivel nagyobb ez! Mennyivel gyönyörűbb ez!

Ugyanez van a Krisztus Testében. 1Kor 12-13-14. fejezet a szellemi ajándékokról beszél, ami nagyon fontos téma a hitünkben. Ha hívő vagy Jézus Krisztusban, akkor kaptál ajándékokat. Ezen nem a tehetségeidet értjük, nem azt, amit tanultál azelőtt. Hanem Isten adott neked ajándékokat. (Kérdezz meg egy lelkipásztort, ha nem tudod, hogy miről beszélek. A beszélgetéseken fel lehet tenni ezeket a kérdéseket.)

Az történhet, hogy ketten, akik nemrég tértünk meg, mindketten kaptunk ajándékokat, mindketten rájövünk, hogy mi az ajándékunk, aztán elkezdjük összehasonlítgatni: „Nézd, az enyém ekkora! A tiéd mekkora? Ekkora? Utállak!” :-) Aztán versenyzünk az ajándékunk felől: nekem ilyen nagy ajándékot adott az Úr! „Énnekem ennyire fontos ajándékot adott az Úr!” Isten azt mondja: tényleg erre való?

Ezért adta nekünk? Nem! Azért adta nekünk, hogy egy értelemben visszaadjuk Neki, de a gyülekezetben adjuk vissza Neki.

1Kor 14:26 … Mindenek épülésre legyenek.

Minden ajándéknak az a célja, hogy felépítsem a testvéremet, ami nem csak szavakat jelent, hanem bátorítást, segítséget. Valamikor beszéltem arról, hogy van egy család, aki nem tud eljutni istentiszteletre és bibliaiskolába, mert nincs pénze vonaljegyre és bérletre. Aztán odajött valaki hozzám és azt mondta: én tudok adni egy bérletet négy hónapon át. Annyira hálás vagyok ezért! Ez fontos dolog a hitünkben, hogy segítjük egymást.

„Ne viccelj! Az én ajándékom arra van, hogy megmutassam, én fontosabb vagyok mindenkinél valamilyen módon. Az én ajándékom arra való, hogy méricskéljem magam mindenkihez, nem?” Isten azt mondja: használhatod erre is, de ha behozod az Én hajlékomba, ha szolgálsz vele, akkor valami nagyobbat kapsz. Akkor valami csodásabb lesz az életedben. Akkor nem a méricskélés lesz, nem a hasonlítgatás, hanem amiről itt beszél: mindenek épülésre legyenek. Ez előtt a vers előtt hatszor beszél ebben a fejezetben arról, hogy épülésre legyen.

Ha behozod az ajándékodat, amit az Úrtól kaptál – a tanítási-, a léleknyerési-, a vezetési ajándékodat, a hit, a könyörület, a segítés ajándékát – mindazt, és építesz azzal, és szolgálsz azzal személyesen, akkor úgy érezheted: én csak adok, én csak adok, … P. Schaller beszélt egyszer az alázatról a gyülekezetben. Valaki utána odament hozzá és komolyan azt mondta: „Annyira köszönöm, hogy beszéltél erről. Olyan régen alázatos vagyok, és senki nem veszi észre!” :-) Annyira vicces!

Van egy viccünk erről. A Kháriszban adtunk egy érmet alázatért az egyik gyereknek, de aztán vissza kellett kérnünk, mert hordta. :-)

Isten adott nekünk ajándékot. Ha behozom azt és odaadom azt a testvéremnek, akkor nagyobb áldást kapok.

Közülünk egy férj mondhatná a feleségének: nézd, itt van a Bibliában, tessék tisztelni engem. És viszont, a feleség mondhatná a férjének: „Hadd mutassak egy másik verset. Ide van írva, hogy szeretned kell engem, tartozol ezzel. Tessék szeretni engem!” Ez az egyik módja, ahogy lehet csinálni. Nem javasoljuk. :-)

A másik módja így néz ki. A férj szereti a feleségét és a felesége örömmel válaszol erre. Szereti őt és tiszteli őt, és a férje tiszteli őt, és így beszél róla nyilvánosan és személyesen. Aztán a felesége válaszol erre szeretettel és örömmel. Ez történik közöttük és ez gyönyörű. Melyik jobb a kettő közül? Ez nem kérdés.

Megvan ez a lehetőségünk, és Isten ad nekünk valamit arra, hogy továbbadjuk, arra, hogy letegyük, arra, hogy befektessük. Isten azt mondja: „Kaptál valamit. Ez a tiéd, de használd a jóra. Add Nekem! Merd Nekem adni! Használd az Én munkámban, és nem fogsz kárt vallani, mert valami nagyobb lesz az életedben, mint amit odaadtál, mint amit elveszítettél. Valami nagyobb lesz az életedben, mint amit feláldoztál, és nem fogod bánni igazából, hanem örömöd lesz.”

Hadd mondjak még egy dolgot erről. Így van az ajándékainkkal – 1Pét 4:10 –, de sok más dologgal is. Isten azt mondja, hogy használjuk. Használjuk a jóra! „Azért adtam neked, hogy tedd áldássá!” Isten tanít bennünket.

Hadd mondjak egy jó példát. Vannak az éveink.  Áldott volt tegnap este ülni az Alapokon, ez az új embereknek szól a gyülekezetben. Aztán elmeséltük, hány éve tértünk meg, mikor jöttünk a gyülekezetbe, hogyan, mi történt. Valaki mondta, hogy sok éve tért meg, és előtte ugyanannyit élt hitetlenül, úgyhogy most van a nullán. :-)

Az éveimet mindenképp adni fogom valahova. Nem az a kérdés, hogy fogom-e adni azokat, hanem a kérdés az, hogy hova fogom adni. Ugyanígy van az ajándékainkkal. Ugyanígy van az erőnkkel. Ugyanígy van a hitünkkel. Ugyanígy van a szavainkkal. Mindenképp adom valahova, nem ez a kérdés. Csak az a kérdés, hogy hova, hogy mit csinálok vele. Isten azt mondja nekem: figyelj, add a megfelelő helyre.

Hova nézel? Hova tekintesz? Annyi példánk van az Írásban. Józs 7-ben Ákán, Izrael táborából való ember, amikor győztek, akkor ő valahova odanézett. Látott ott valami kincset, ellopta, és ezzel átkot hozott Izraelre. Odanézett és azt mondta: ez az enyém kell legyen; és nem tette be oda, ahova való volt. Aztán ugyanez megtörtént Dáviddal. 2Sám 11:2 Dávid nézi, hogy mi van a városban, aztán nézi a nőt, aki éppen fürdik. Aztán tudjuk, hogy mit csinált. 1Móz 3-ban Éva ránézett a fára, a gyümölcsre – mellesleg, ez nem mese – és megszegte Isten parancsát, mert azt mondta: jól nézett ki. Odatekintett.

Zsolt 119:37 ne engedd a szemeimnek, hogy a hiábavalóságra tekintsenek. Az ajándékunk, amit az Úrtól kaptunk, az szent és nagyszerű. Amikor nekiállok hasonlítgatni, akkor valami hiábavalóságra tekintek, és elveszítek valami nagyon drágát. Elveszítem a testvéremmel a közösségemet, elveszítem az örömömet az ajándékomban, elveszítem ennek a valós célját. Mert ennek van valós célja, és az nem az, hogy hasonlítgassam, hanem az, hogy használjam arra, amire Isten adta.

Jób 31:1 Jób azt mondja: szövetséget kötöttem a szemeimmel, minek bámulnám a nőket? Péld 23:4 ne bámulj erre: „gazdagodjunk gyorsan és sunyin”! Ne légy bolond! Annyi ígéret van odakinn. „Egy kis pénzzel betársulsz, nagy gazdagság jön mindjárt! Kicsit simlis, de ne aggódj!” Ne légy bolond, csak átvernek! Vedd a szívedre, amit Péld 23:4 ír.

Mi történik? Sámson a szemeit a hiábavalóságra fordította. Valami olyasmire nézett, ami nem volt értékes, aztán elveszítette a szemeit. Kitolták a szemeit, mert valami hiábavalóságra nézett ahelyett, hogy valami szentre és drágára nézett volna.

Igazán arra gondolok, hogy Isten azt mondja nekünk: „Kaptál valami drágát, van előtted ennyi év, van ennyi elmei képességed, van ennyi szókincsed, van ennyi ajándékod a Szent Szellemtől. Mit fogsz csinálni vele?” Mát 7:6 ne vessétek a gyöngyeiteket disznók elé. (Tudom, hogy alapból nem így értjük ezt a verset.) Sámson az Istennel való meghittségét odatette egy áruló elé. Aztán az áruló elvette az Istennel való közösségét, és megfosztotta őt az erejétől és a szabadságától. Ez történhet velünk is.

Ha megengeded, hogy érzelmeid vezessék az életedet, akkor valami drágát – az életedet – odaveted a disznók elé, az érzelmeid elé. Ezt nem engedheted meg. Persze, vannak érzelmein. Hogyne! Vannak nagy érzelmeink időnként, de az nem vezetheti az életünket.  A józanész csodás dolog, de megesik, hogy Isten akarata nem arra vinne bennünket. Ne dobd Isten akaratát – ami egy drágagyöngy – oda, a disznó elé. A józanész oltárán ne áldozd fel!

Ne engedd, hogy pénz hozza meg a döntéseidet a kapcsolataidat illetően. „Én azt nem tenném!” Valóban? Amikor azt mondják: ha kicsit többet dolgoznál, akkor lenne előléptetés, több pénzt keresnél. Néhány évig nem látod a gyerekedet, és utána fontos ember leszel?! Nem éri meg! Tényleg. Akkor valami nagyon drágát – a kapcsolatodat a gyerekeddel – odadobod egy disznó elé. Ne csináld! Még egy példa a házasságból. Ne engedd, hogy a haragod hozzon döntéseket a házasságodban, mert akkor valami drágagyöngyöt – a kapcsolatodat a házastársaddal – odadobod egy disznó elé. Ne csináljuk ezt!

Így értem ezt, hogy van egy ajándékunk – van időnk, kaptunk egy életet, kaptunk egy szabadságot, kaptunk egy lehetőséget arra, hogy járjunk Ővele, hogy szolgáljuk Őt –, ne adjuk a kincseinket, ne adjuk a gyöngyeinket a disznóknak. Ne áldozzuk fel a gyöngyeinket valami jelentéktelen dologért, amikor valami hatalmas is lehetne belőle. Ha belegondolsz, azok a zsidók ugyanazt a gazdagságot később befizethették volna adóba is, de ehelyett a Szent Hajlékra adták. Nagyszerű, mert megfogod azt a dolgot és valami gyönyörűvé teszed.

Volt egy nehéz döntésem a minap. Pénzt váltottam. A srác tízezer forinttal többet adott nekem. Elmentem. Aztán – sajnos :-) – észrevettem. „Uram! Miért kell ezt csinálnod velem? Ha már ideadta, akkor legalább ne vettem volna észre. Észrevettem, most mit csináljak? Előtted állok, visszaviszem.”  Visszamentem, nem volt ott. Mentem még egy kört. Őszinte vagyok, nagyon küzdöttem, hogy visszamenjek-e vagy sem. :-)

Aztán visszaadtam neki: tízezerrel többet adtál. „Te úriember vagy!” „Nem. Ez nagyon nehéz döntés volt. Semmi kedvem nem volt visszaadni.” Nézett rám, már az is furcsa volt, hogy visszavittem. Nézett mögém, hogy valaki kényszerített-e. :-) Várta, hogy előhúzok egy bombát, hogy valami bajom van, biztosan. „Tudod, miért hoztam vissza?”  Aztán elmondtam neki. Nagyon nem érdekelte a dolog, de arra gondoltam, hogy Isten tudja, hogy miért csinálta ezt az ő életében. Nagyon röviden beszélgettünk, én azt gondoltam, hogy a tízezer forint többet ér. :-)

Csak arra gondoltam – az üzenet nem innen támadt –, az Úr előtt járni úgy, hogy senki nem tudja, és csak tenni azt, ami helyes, és aztán a gyöngyeinket valami drága dologra használni. Annyira jó, hogy egy kis bizonyságot tehettem annak az embernek! Nem tudom, mi fog történni az életében, de tudom, hogy elmondhattam neki valami jelentőset. Aztán ki tudja, mi lesz.

Sámson a hiábavalóságra tekintett, az önzésre, a vágyaira, a kívánságaira nézett, és aztán elveszítette a szemeit. Róm 6:13 odaadhatjuk a tagjainkat Istennek. Mondhatom: ezek a kezek Isten kezei, ezek a lábak Isten lábai. Miért? Mert Neki adtam. Van, ahova ezek a szemek nem nézhetnek, mert ezek Istenéi, nem az enyémek. Úgyhogy: Uram, használd őket! Én mélyen hiszem, hogy ez az a mód, ahogy örökre megőrizzük azt, ami a miénk. Úgy, hogy odaadjuk Istennek, tényleg elengedjük, és nem bánjuk meg. Ámen.