|
Tóth Tünde: Az aranykút balladája Két ember lakott a falu szélén.
Egyikbe gőg szorult, a másikba áldás.
Az egyik falat emelt, a másik kaput tárt,
s nem kért számadást.
Az egyik szomszéd kincset halmozott,
sötét vermet ásott lelkén a kapzsi félelem,
míg a másik minden röggel osztozott, az azt mondta:
"Az arany csak sár, ha élettelen."
Húzták a falat, nőttek a nehéz gátak,
a gazdag szívén megfagyott a jég.
"Tolvaj!" - kiáltott mindenkire, kit látott,
s nem vette észre: a lelke lett szegény.
A másik közben házat, kutat emelt,
szent emberséggel hintette jóságát,
nem kért jutalmat, se hangos dicséretet,
szórva a jót, megőrizve méltóságát.
De megmozdult a föld egy ádáz éjjelen,
s a mély elnyelte mind a két kutat.
Az aranyhegyek tűntek el hirtelen,
s a gőgös ember nem lelt kiutat.
Ott ült a sárban, ronggyá vált a méltóság,
magára hagyták, kit ő is ellökött,
körülzárta az üres, rideg némaság,
s az élete feküdt a romok között.
Ám jött a másik, ki kincset nem siratott,
kit a falu népe karján felemelt.
Meglátta társát, ki a földön virrasztott,
s szívében a haragnak helye nem kelt.
"Jöjj közénk!" - mondta, s keze kinyúlt lágyan,
"Neked is jut hely", - az elérzékenyült.
A jég megolvadt a néma, gyarló szívben,
s az önteltség helyébe alázat került.
Megrendült akkor a kevélység lelkében,
romba dőlve látva saját falait,
látta már sorsát felé nyújtott kézben:
emberként élni, vagy kincsek közt halni.
Nem a vagyon tesz naggyá, mi a zsákodban feszül,
az arany csak béklyó, míg a kéz nem ürül.
Míg falat emelsz: magadra maradsz végül,
de asztalt terítve: sosem eszel egyedül. További új versek:
www.poet.hu/friss.php
|
|
