|
Rimanóczy Ildikó: Ne tudja senki! Megállni kéne már, tudom,
feszít a szív s az alkalom,
hevülve még virít a nyár,
bolond csodákra hív a vágy,
s megannyi este bíborán
dalolni jut csak ostobán.
Ha összetört a múlt-varázs,
ha görcsbe ránt a dobbanás,
a porba szenderült, sivár,
de sercegő parázs, mi vár -
ma csend ölel, dalolni kell,
elandalítva bármivel.
Magam vagyok csak újra itt,
dalod ma tünde-táncba vitt,
veled jövőt remél a szó,
s tudom, ha nem kimondható,
kopott kövekre hull alá,
hiába vártam oly soká.
Naiv talán, ki álmodik,
s remegve fájja ráncait,
derűsre festi gondolat,
sodorva régi hangokat -
de messze űz az értelem,
szeszélyes út az érzelem.
Ködös mezőn ha ring a sás,
sötétbe vész a gyertyaláng,
s ma hallgatom mi bennem él,
az este méla csöndbe kél -
homály a táj, esőt szitál,
ne tudja senki, hogy mi fáj. További új versek:
www.poet.hu/friss.php
|
|
